"Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről."

Régóta nem voltam már annyira izgatott egy film iránt, mint a Skeleton Twins esetében. Nem csak azért, mert Carig Johnson és Mark Heyman a 2014-es Sundance-i filmfesztivál keretein belül megnyerték a Legjobb amerikai forgatókönyv díját, hanem mert iszony jó szereplőgárdája van, elég csak annyit mondani, hogy Luke Wilson, Bill Hader, Kristen Wiig, vagy Ty Burrell. Legutolsónak még azt is sikerült elérnie, hogy ne úgy emlékezzek rá, mint a boldog családapa a Modern családból, ami azért igen nagy kihívás lehetett a színésznek, hiszen ebben a filmben egy teljesen más beállítottságú karaktert kellett eljátszania.

Hader és Wiig sem tartozik a túlsztárolt aktorok közé, lehet, pont ebben rejlik a bája a filmnek, Wilson pedig bebizonyította, nem csak a híres Ron Burgundy legendájának félkarú riportereként állja meg a helyét, és a drámaibb karaktereket is ugyanolyan profin adja elő.

Kevés olyan alkotás van a világon, amely az elejétől a végéig érdekfeszítő tud maradni, a Skeleton Twins-nek viszont ez sikerül. Egy pillanatra nem ül le a film, "pedig" hatalmas mellek és széttört kocsik sincsenek benne.

Egy ízig-vérig mélyre hatoló dráma, amely minden nézőt megérint, mégis, akinek testvére van, sokkal jobban át tudja látni a szereplők közt kialakult helyzetet.

A történet szerint Maggie és Milo testvérek, de már rengeteg ideje nem beszéltek egymással. Ugyanazon a napon próbálnak öngyilkosságot elkövetni, ami újra összehozza őket. Barátság, sírás, hazugság, megcsalás: minden megnehezíti őket abban, hogy újra normális életet éljenek, egy normális családban.

Borzasztó nehéz végignézni a Skeleton Twins-t, miközben minden pillanatában azt érzed, hogy a rendezőnek sikerült a világ összes szomorú karakterét egy filmbe összeraknia. Nem túlzok, ha azt mondom, a másfél órás játékidő alatt senki sem boldog igazán, még a mindig optimista és jó kedélyű Lance is beadja a derekát.

Egy ilyen fontos és tabutémát boncolgató filmnek viszont nem ártott volna, ha egy kicsit hosszabb, én speciel jónak tartottam volna, ha jobban kitérnek a két félresiklott életű ember gyerekkorára, mert ugyan vannak emlékfoszlányok, de semmit nem tudunk meg, miért ment odáig a kapcsolatuk, hogy tíz éve nem beszéltek egymással, és egy öngyilkosságnak kell újra összehoznia őket.

Ám nem csak a szomorú karakterekből van sok, hanem a rossz döntésekből. Iszonyat rossz látni, ahogy a szereplők sorra mennek bele életük legrosszabb döntéseibe, a néző pedig kintről figyeli az eseményeket, miközben ő maga is átgondolja az életét. Főleg akkor, ha van testvére, és főleg akkor, ha azzal nem túl rózsás a kapcsolatuk.

Már az első percekben is érezni a film szomorú és melankolikus hangulatát, mégis, a játékidő felénél annyira szép és megható jelenetekkel mutatják meg, hogy ennyi év után is bármikor újra lehet éleszteni egy rossz viszonyt, hogy szó szerint arcodra fagy a mosoly.

Régóta nem láttam ilyen jó karakterábrázolást, a szereplők mindenféle jellemét megismerjük, sőt, gyakran már azt is tudni fogjuk, mit fognak majd csinálni néhány perccel később. Továbbá szerintem Craig Johnson alkotásának csak jót tett, hogy "jelentéktelen" büdzséből, mindössze egy millió dollárból készült, ezzel is sokkal bensőségesebbé téve.

A legtöbb portálon comedy-drama műfaj van megadva, én kicsit több drámaibb vonalat éreztem benne, de megmosolyogtató jelenetekből is volt bőven, az egyik legmaradandóbb például, amikor Maggie és Milo hirtelen felindulásból elkezdenek táncolni. Semmi értelme nem volt, még csak jelentősége sem, mégis megható és ugyanakkor szép volt.

Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről, a többiek viszont, akik nem szeretnének csupa tönkrement karaktert nézni másfél órán keresztül, vagy csak jó nagyokat szeretnének hahotázni, ne ezt a filmet válasszák.

Értékelés: 10/8

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia."

Kegyetlen, és senkit nem kímél. Ezzel a két jelzővel lehetne illetni George Miller 1979-es utópikus moziját, a Mad Max-et. A film szinte minden portálon akciónak, vagy kalandfilmnek van feltüntetve, ami lényegében igaz is, de egyes jeleneteknél én már úgy éreztem, átmegy horrorba, vagy legalábbis pszichológiai thrillerbe, vér nélkül.

Mert kevesen tudnak azzal dicsekedni, hogy feszültséggel és hangulattal félelmet tudtak generálni, egy csepp vér nélkül, pedig a Mad Max esetében ez így igaz. A direktor egyébként pont olyan kiismerhetetlen, akárcsak a filmjei, hiszen fellapozva a filmográfiáját szinte sokkot kaptam, amikor három Mad Max rész után a nevéhez fűződik a Babe című malacos hülyéskedés, ami egy nagyon népszerű és szórakoztató alkotás, de sehogy sem illik a rendező akkori imidzsébe. (Aztán kiderült, szereti a csacskaságokat, mert a Táncoló talpak is az ő számlájára írható.)

Megmondom őszintén, a Mad Max első húsz perce egyáltalán nem nyűgözött le, sőt, csak csodálkoztam, hogy akkora siker volt ez a '70-es évek végén, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a történetből, csak folyamatosan kapjuk az arcunkba a jobbnál jobban kivitelezett üldözős jeleneteket, de Max feltűnése után teljesen megváltozott a helyzet.

A történet Maxről (Mel Gibson) szól, egy remélhetőleg távoli jövőben, ami nem sokkal különbözik a mostanitól, csak a családok helyett az emberek inkább eszement bandákba, csapatokba gyülekeznek, hogy együtt pusztítsák el a környező városokat. Gibson karaktere azon kevesek közé tartozik, akik a népet védik, így egy incidens után hozzá kerül az egyik banda ügye, miután azonban barátját elteszik láb alól, más vidékre költözik.

A csapat viszont nem hagyja magát, és félelmetes, már-már horrorisztikus jelenetekben próbálják elkapni az igazságos Max-et, nálam speciel az verte ki pozitív értelemben a biztosítékot, amikor Max felesége leugrik a boltba, a bandatagok pedig úgy nézik/szaglásszák, mintha egy darab jóízű, szaftos hús lenne, de az is maradandó néhány perc volt, amikor Max társának, Goose-nak teljesen elszáll a feje, és legszívesebben az egész világot megölné.

Ezekben a jelenetekben annyira pattanásig feszült a hangulat, hogy az ember jobb híján nem hogy a szemét nem meri becsukni, de a lélegzetvételét is visszafojtja, nehogy lemaradjon valami kulcsfontosságú pillanatról. Lehet, Miller-nek az volt a taktikája, hogy lassan, nem elsietve kezdi a filmet, hogy minél nagyobbat durranjanak ezek a jelenetek.

A filmben keveset beszélnek, de az írók pontosan tudták, nincs szükség szavakra, hiszen a szereplők a mimikákkal, a kézmozdulatokkal is mindent elmondanak, ami többet jelent bármelyik kimondott mondatnál. A karakterábrázolás sem lehet probléma, mint már mondtam, Max a film elején, a felvezetésben keveset szerepel, de már a tekintetéből és a tetteiből is tökéletesen megismerjük.

A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia. Ez a néhány sor önmagában csodálatos lenne, de mégis bennem van a bizonytalanság tüskéje, Miller nem felejtette el a hosszú évek során, hogyan is "kell Mad Max filmet készíteni"? Néhány hónap után kiderül..

Értékelés: 10/8

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül."

 Nagy bátorságról tanúskodik, hogy a Coen fivérek filmre vitték az 1969-es True Grit remake-jét, ami ugyan nem számított annyira kimagasló westernfilmnek, remek volt John Wayne-t látni Rooster Cogburn szerepében. Charles Portis regényéből készült film azért is számított akkoriban frissnek, ugyanis a könyv után készült mindössze egy évvel, ezért a forrás úgymond nem hűlt ki.

Manapság már minden említésre méltó filmből készítenek egy második részt, hátha a cím bevonzza a nézőket a moziba, amiből általában oltári nagy baromság szokott kisülni, főleg, ha ilyen sokára készül el, de most tanúbizonyságot nyer, hogy amibe Coenék hozzáérnek, arannyá változik.

Számomra a valaha volt egyik legnagyobb rendezőpárosa Joel és Ethn Coen, hiszen minden benne a filmjeikben, aminek csak benne kell lennie: vér, fekete humor szatirikus elemekkel és szereplőkkel, pompás rendezés, jó dialógusok.

Lapozzuk fel egy kicsit filmográfiájukat: Tény, hogy a legmaradandóbb filmjeik thrillerek voltak, de olyan szintű változatosságot visznek bele az alkotásaikba, hogy az egyik pillanatban még félig becsukott szemmel nézed a Fargo egyik véres jelenetét, a másikban pedig a székedet állítod a helyére a földről, mert úgy szakadtál a röhögéstől, hogy ügyesen sikerült leverned.
A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék, Ó testvér, merre visz az utad?, Fargo, Llewyn Davis világa, na meg persze a most következő A félszemű.

A rendezőpáros egyik legjobb tulajdonsága tehát, hogy rendkívül sokszínűek. Példa: Egy komoly ember című vígjátékot én speciel nem láttam, de jelölték Oscar-ra, és ezek után ki gondolta volna, hogy egy olyan westernfilmhez fognak nyúlni, amit még a legnagyobb John Wayne fanatikusok is rég elfelejtettek.

És ezzel nem azt akarom mondan, hogy az eredeti verzió rossz lenne, hiszen John Wayne Oscar díjat kapott az alakításáért, de nem csodálkoztam volna, ha a 2010-es True Grit megbukik az eredeti verzió "elévültsége" miatt.

Tom Chaney a város egyik leggyávább embere, miután megölte a tizennégy éves Mattie apját, elszökik, se híre, se hamva nem marad. A lányt persze nem olyan fából faragták, ezért a gyászolás helyett inkább segítséget kér az "enyhén" alkoholista békebírótól, Rooster Cogburn-től, aki annak ellenére, hogy félszemű, úgy bánik a fegyverrel, mintha ifjú lenne.

 

 

A lány busásan megfizeti a férfit, csak kapják el az apjának gyilkosát. Coogburn először nem örül, hogy Mattie vele tart, de az út során egy nagyon érdekes kapcsolat alakul ki közöttük, mondhatni, hogy a békebíró apja helyett apja lesz a lánynak.

Ezután még feltűnik egy texasi ranger, La Boeuf, aki egy másik gyilkosságért körözi a gyáva Tom Chaney-t, aki valószínűleg indián földekre ment.

A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül. A képi világ egyszerűen tökéletes, Roger Deakins BAFTA-díjban is részesült érte, Jeff Bridges pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Szinte élvezettel játssza el ezt a pökhendi, felsőbbrendűsködő békebírót, de emellett fontos megemlíteni a Mattie Ross-t játszó lányt is, aki szintén jól színészkedik.

Matt Damon pedig, Matt Damon.

A Coen testvérek tehát már megint eltalálták, hogy mi kell a népnek, kíváncsian várjuk az Inside Llewyn Davis után, melyik műfajba kotnyeleskednek bele, és élesztik azt újra.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon