Kritika: A kocka (Cube, 1997)

"Ajánlom a műfaj kedvelőinek!"

Aki még nem látta az alkotást, megnyugtatom, nem három pattanásos, kissé duci gimnazista a főszereplő, akik egy 24 órás GTA V maratont tartanak Xboxon, bár A kocka cím alapján akár erre is lehetett volna gondolni. Vincenzo Natali filmje egy szövevényes, roppant feszült horror-thriller keverék nem túl ismert színészekkel, mely az évek során igazi kultfilmmé nőtte ki magát.

Az alapsztori borzasztóan egyszerű, ezt viszont annyira megkeverik nekünk a film folyamán, hogy elég nehéz követni: hat ember találja magát egy furcsa, kockaszerű építményben. Senki nem tudja, hogy s miért került ide, de mindannyian keresik a válaszokat és a kiutat. Ahogy egyre jobban belemélyednek a dolgokba, rengeteg meglepő fordulat és eddig elfojtott érzelem kerül napvilágra.

A kocka pozitívuma egyben a negatívuma is. Tagadhatatlan, hogy egy nagyon furcsa, klausztrofób érzést ad a filmnek, hogy gyakorlatilag egyetlen egy nagy építményben folyik az egész cselekmény, ennek ellenére az utolsó húsz percben már kezdtem érezni, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az egyetlen helyszínnel és hetven perc leforgása alatt már minden lehetséges potenciált kihasználtak, amit csak rejtett a hely. Sajnos a befejezés sem okozott túl nagy meglepetést, viszont így sem lehet panaszunk Natali alkotására.

Már az indítás is elképesztően intenzívre és izgalmasra sikerült, az évek múlásával sem vesztett semmit a “bájából” az a jelenet, amikor konkrétan darabokra hullik az egyik ember. Elsőre egy durva horrorra számítottam ezek után, de a film sokkal inkább a miértekre és a megválaszolatlan kérdésekre megy rá. Egy agyafúrt, jól kigondolt ötletből csináltak egy szintén ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illethető eseménydús másfél órát, melyben akármennyire is lehet utálni néhány karaktert, kétséges, vajon egy hasonló szituációban, ahol a saját és a többi ember leleményességében kell bíznod, hogyan reagálnál.

Én több mint biztos, hogy megőrülnék, főleg úgy, hogy egy liftben is úgy érzem magam, mint palota pincsi a dán dog mellett, főhőseinket azonban nem olyan fából faragták, hogy néhány probléma után rögtön feladják.

Sokat gondolkodtam Quentin karakterének 180 fokos megváltozásán. Mindannyian tudjuk, legyen az egy komoly vagy kevésbé komoly szituáció, mindig a vezetőn van a legnagyobb felelősség ez pedig nem biztos, hogy olyan jó. A végkifejletet is csak annak tudhatom be, hogy mindenki tőle várta a következő tervet és küldetést, ő pedig nem bírt ezzel a feladattal. Erre pedig még rátesz egy lapáttal a kezdetektől észrevehető agresszivitása.

Vincenzo Natali filmje első ránézésre egy egyszerű, üzenet nélküli thriller-horror, a jobbik fajtából, ennek egyes részei viszont egyáltalán nem igaz állítások. Ha nem is egyértelmű mindenki számára az utalás, engem azért sikerült elgondolkodtatnia, vajon mennyire tudnék mondjuk segítőkész vagy kicsit is rendes lenni öt ismeretlen emberrel egy hasonló szituációban. És most hasonló szituáció alatt nem azt értem, hogy hirtelen egy hatalmas kockában találom meg, sokkal inkább a bezártságra. Lehet az egy lift, egy ház, igazából minden egyes létesítmény veszélyeket rejteget magában.

A filmnek persze kétségtelenül vannak hibái: én például képtelen vagyok elfogadni, hogy valakik (??) csak azért tették be ezt a néhány embert, mert az építmény maga céltalan. Céltalan? De ezt az építőkön kívül senki nem tudja és valószínűleg egyetlen oknyomozó riporternek sincs annyi vér a pucájában, hogy utánajárjon a dolognak. Kicsit olyan volt, mintha a készítők közül valakinek kipattant volna ez a remek alapötlet a fejéből, de arra nem volt készséges magyarázatuk, hogyan is kerültek oda ezek az amúgy ártatlan emberek.

Összességében Natali filmje több mint egy tisztességes iparosmunka, sőt, egy érdekes, gyakran pattanásig feszült thriller-horror, melyben az a legjobb, hogy a kliséket is remekül kikerüli. Nem az a gonosz, akire számítasz, nem az menekül meg a végén, akire számítasz és azok a bizonyos ruhadarabok sem szakadnak el, amikre számítasz. Ajánlom a műfaj kedvelőinek!

Értékelés: 10/7

 

Cím: A kocka
Rendező: Vincenzo Natali
Forgatókönyvíró: André Bijelic, Graeme Manson, Vincenzo Natali,
Vágó: John Sanders
Operatőr: Derek Rogers
Szereplők: Nicole de Boer, Nicky Guadagni, David Hewlett, Andrew Miller, Julian Richings, Wayne Robson, Maurice Dean Wint

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

Kritika: Z, mint Zakariás (Z for Zachariah, 2015)

"A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével."

Az első gondolatom az volt a sztori hallatán, hogy Margot Robbie olyan jó nő, hogy világvégekor is sikerül felszednie két pasit. A Z, mint Zakariás egy nagyon furcsa, lassú folyású sci-fi romantikus dráma mindössze három ember főszereplésével. Azok viszont igazi kincsek. Margot Robbie 2013-ban robbant nagyot, ugyan a Wall Street farkasa előtt szerepelt már a Pan Am című sorozatban és az About Time-ban is, a legtöbb ember viszont mégis Martin Scorsese eszeveszetten lendületes filmjéből ismeri. Chiwetel Ejiofor már ‘13 előtt is kétségtelenül ismert volt, ám a nagy áttörést mégis a 12 év rabszolgaság hozta meg számára. Chris Pine-ról pedig nem is kell mondani semmit, tinilányod/tiniismerősöd már biztosan eleget áradozott a kék szemeiről.

A Z, mint Zakariás szereposztása tehát több, mint parádés, egyedül a rendező, Craig Zobel nevében kételkedtem kicsit, sajnos nem alaptalanul. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha maga a direktor sem tudná, hogy mit akar kihozni a cselekményből és hogy egyáltalán mi lesz a következő jelenet. A befejezés is kissé erre a bizonytalanságra utal, ennek ellenére viszont mégis érdekfeszítő és különleges a Z, mint Zakariás, előbbi pedig különösen nagy dicséret egy olyan filmnek, ahol tényleg három ember (és egy kutya) tűnik csak fel. Abban tehát minden bizonnyal sikerrel járt Zobel, hogy nem voltak üresjáratai és az unalmasabb részek is hamar véget értek.

A történet főszereplője Ann, aki sokáig teljesen egyedül él, miután egy bizonyos katasztrófa, amiről tulajdonképpen semmit sem tudunk meg, az embereket teljesen kitörli a Föld színéről és csak néhányan élik túl. Ann nyugalmas mindennapjait megzavarja egy férfi, Loomis, akivel különleges kapcsolatba kerül, majd egy másik, Caleb, aki pedig az amúgy sem túl kellemes helyzetet teljesen felborítja.

A film az 1974-ben kiadott Z, mint Zakariás filmváltozata, Robert C. O’Brien tollából. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek az úriembernek köszönhetjük, hogy nem New York-ban játszódik, emberekkel, teljesen átlagosan. Nem kétlem, hogy néhány stúdió rögtön az előbb említett módon forgattatta volna le romkom formájában, Zobel viszont szerencsére semmit nem változtatott az alapfelálláson és pont ettől olyan különleges.

De most térjünk át, mi is ennek a megvalósításnak a hátulütője. Először is tényleg nem tudunk meg semmit a világról, a film teljesen természetesnek veszi, hogy mindössze három ismert túlélője van a Földnek, gyakran pedig azért nem működnek jelenetek, mert nem a cselekményre figyelsz, hanem az őket körülvevő furcsa helyszínekre, amire semmi választ nem kapsz.

A film forgatókönyvírója Nissar Modi, akinek eddig egyetlen szkript fűződik a nevéhez, bár legszívesebben azt is letagadná: a 2013-as Breaking at the Edge az IMDb-n 4,1 pontot kapott, most már viszont érteni lehet, hogy miért is érezni bizonytalanságot. Nem csoda, hogy Modi egyes egymaga nem bírt el egy ekkora filmmel és nem tudta megfelelő módon adaptálni a regényt.

A Z, mint Zakariás-nak viszont még egy nagy hibája van, ami legfőképpen a rossz dramaturgiának köszönhető. Kezdjük ott, hogy a második férfi, azaz Pine karakterének a feltűnése kb. a film közepén történik meg, azaz addig még lényeges probléma sincs, amiről beszélni lehetne és a szerelmi háromszög is csak “kétszög”. Mire eljutunk odáig, hogy akkor itt most mindenki féltékeny mindenkire, vége is az amúgy meglepően csekély, 95 perces játékidőnek. Ha úgy nézzük tehát, a film sokkal több jelenetet szentel Ann+Loomis életének, sem mint az Ann+Loomis+Caleb háromszögnek.

A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével.

Értékelés: 10/7

Cím: Z, mint Zakariás
Rendező: Craig Zobel
Forgatókönyvíró: Nissar Modi
Vágó: Jane Rizzo
Operatőr: Tim Orr
Szereplők: Chiwetel Ejiofor, Chris Pine, Margot Robbie

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Kritika: Rendőrautó (Cop Car, 2015)

"Én azt mondom, örülhet az a rendező, aki egy ilyen filmmel indítja a karrierjét!"

Bevallom őszintén, semmit nem tudtam a Cop Car című thriller-ről, a stáblistából is csak Kevin Bacon neve volt ismerős, bár gyanítom, ha ő nem lett volna, még ekkora marketinget sem kap a film. (Vagy el sem készül.) Legnagyobb szerencsénkre viszont itt van ő, de nem csak neki köszönhető, hogy a Cop Car egy átlagon felüli alkotás lett: manapság már olyan ritka a csavaros történet, az okos, higgadt rendezés és a kiváló színészi alakítások egy filmben, mint Kojak haja, ráadásul úgy, hogy tényleg fogalmam sem volt, mire számítsak.

Azt máris el kell mondanom, hogy egyáltalán nem látszik az elsőfilmes Jon Watts-on, hogy még tapasztalatlan lenne, vagy bizonytalan, mivel erről szó sincs: azt persze érezni, hogy a szerény költségvetés miatt kevesebb szereplőt és kevesebb helyszínt használtak, viszont minden rosszban van valami jó. Így viszont kaptunk egy hangulatos, feszültséggel teli, kilencven percet, jó hosszú snittekkel, kevés dialógussal és klisével.

Minden tekintetben érdekes film a Cop Car. A történet szerint a címszereplő (haha, igen, a rendőrautóról beszélek) elhagyatottan áll az erdő közepén. Két arra járó gyerek játszani kezd vele, valamint amikor az ajtót is nyitva találják, beugranak és elindulnak vele. A tulajdonos seriff viszont egy testet rejteget a kocsiban, így minden erejével azon van, hogy visszaszerezze azt és hogy a foglya nehogy elmeneküljön.

Baromi egyszerű történet baromi csavarosan előadva, de mégis egy negatívummal kell kezdenem. A legnagyobb hangsúlyt a seriff mellett a két gyerek kapja, akik egy véletlen folytán megtalálják az elhagyott kocsit. Nem hazudok, ha azt mondom, a két karakter egyszerűen annyira rosszul van megírva, hogy egy-két jelenetet kivéve egyejolen értelmes cselekedetük sincsen. Az már más kérdés, hogy egy autót meg kisebb nagyobb hibákkal simán képesek elvezetni.

Biztosan szembesültél már azzal néhány filmben, amikor a gyerekektől tudtál volna a legjobban a falra mászni? Nos, itt is ez a helyzet, két ilyen kiállhatatlan, inkoherens, értelmetlenül viselkedő kölyköt még nem láttam. És most nem feltétlen a színészekre kell gondolni, sokkal inkább magukra a karakterekre. 10-12 éves gyerekekről beszélünk, de nincs annyi lélekjelenlétük sok esetben, hogy felfogják, nagy bajban vannak vagy hogy egy rendőrautó ellopása azért több, mint egy egyszerű kis csíny.

Szóval velük sok esetben problémába ütköztem, ennek ellenére viszont mégis szurkoltam nekik, mivel mégis ők az egyetlen ártatlan szereplők, hisz az őket körülvevő emberek szinte mindegyikük rosszindulatú, vagy bántani akarja őket.

Gondoljunk csak Kretzer vagy a fogoly viselkedésére: elsőre mindketten azt ígérik, hogy bízhatnak benne a lurkók és nem fogja bántani őket, ennek később mégis megtörténik a fordítottja, ha csak szóbeli értelemben is.

Érdekes dolog, hogy a filmből egyáltalán nem derül ki, vajon miért is akarta megölni a seriff azt a férfit, az viszont már sokkal inkább nyilvánvalóbb, hogy mindketten, ha más-más értelemben is, de rosszak. A Cop Car tehát sok esetben nem válaszolja meg a feltett kérdéseket, ahogy a vége is egy nagy cliffhanger-rel zárul, bár elég egyértelmű, hogy a végére azért minden jóra fog fordulni.

A Cop Car-nak tehát vannak hibái és tagadhatatlan, sőt, azt sem kétlem, hogy maximum egy-két hét és elfelejtem, egyszeri megnézésre viszont teljesen kiváló és szórakoztató, néhol nagyon izgalmas darab, bár semmi több egy tisztességes iparosmunkánál. Mindenesetre azt mondom, örülhet az a rendező, aki egy ilyen filmmel indítja a karrierjét!

Értékelés: 10/7

Cím: Rendőrautó
Rendező: Jon Watts
Forgatókönyvíró: Jon Watts
Zene: Phil Mossman
Operatőr: Matthew J. Lloyd, Larkin Seiple
Szereplők: Kevin Bacon, Shea Whigham, Camryn Manheim, James Freedson-Jackson, Hays Wellford

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Kritika: Vicky Cristina Barcelona (2008)

"Egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen."

Hopp, egy újabb Woody Allen film. Nem akarattal írok zsinórban másodjára a mester munkáiról, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Annie Hall után, mely engem csak közepes mértékkel ragadtatott el, a Vicky Cristina Barcelona kerül górcső alá. Az utóbbi néhány évben Woody legtöbb filmjét nem szeretett hazájában, Amerikában forgatta, hanem Európában. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik a kiválóan sikerült Match Point, a Rómának szeretettel, amiről már nem lehet ugyanezt elmondani, az Éjfélkor Párizsban, a Káprázatos holdvilág és a mostani filmünk is, mely a csodálatos Barcelonába vezeti el a kedves közönséget.

Ez persze nem olyan meglepő, a rendező legtöbb alkotásában nagy hangsúlyt fektet a tájra vagy legalábbis a helyszínekre, sokszor ez adja meg a hangulatát a cselekményeknek is. Itt pedig magától értetődött, hogyha Spanyolország, akkor csodaszép táj, és ha ezek mellé még társul egy jó fényképezés is, ami képes mindent megmutatni és olyan érzetet kelteni, mintha a néző is ott lenne, akkor egy kiváló filmmel van dolgunk.

Woody azonban szerencsére nem érte be ennyivel, emellé kapunk egy parádés szereposztást is, ami többek között Scarlett Johansson, Javier Bardem, Rebecca Hall, Penélope Cruz és Patricia Clarkson nevét jelenti, plusz egy borzasztóan egyszerű és nagyszerű alapsztorit.

Adott két nő, akik a legjobb barátok, de minden tekintetben más felfogásban élik az életüket: egyikük Vicky, aki házasodni készül és úgy összességében sokkal felnőttesebben viselkedik, mint társa, Cristina, aki minden elképzelhető méretben keresi a kalandot és a boldogságot. Ők ketten elindulnak a nyár elején Barcelonába, egy nagy kiruccanás erejéig. Azonban feltűnik egy jóképű, sikeres férfi, aki mindkét lány kiszemeltje lesz.

Woody egy rém egyszerű alapszituációból csinált egy ízig-vérig temperamentumos, kissé furcsa, de mindenképpen érdekes filmet, ami a kellemes hangulatából adódóan egy romantikus vígjáték néha-néha drámai elemekkel, szóval Match Point-szerű hosszas, nyomasztó monológokra és fájdalmakra nem kell számítani.

Tipikus az a mozi, amikor az ember leül, megnézi, feláll, majd elfelejti. Ehhez társul a kissé  semmitmondó befejezés, ami nagyjából azt jelenti hogy ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban marad, az előtte levő 85-90 percben viszont egy sok helyen érdekes, néha viszont unalomba fulladó, legalább három szálon játszódó cselekménynek lehetünk a tanúi, ami legalább a műfaja ellenére mindennemű lehetséges klisét és közhelyet ügyesen elkerül.

Érdekes volt látni ezt a különös szerelmi háromszöget, főleg egy két nő/egy férfi felállásban, de mindenképpen adott a filmnek egy löketet és egy nem mindennapi hangulatot, amiben természetesen közrejátszottak a gyönyörű építmények, helyszínek, valamint a csodálatos zene, azon belül is a nyitó, valamint a záró pillanatban felcsendülő, na azt bármikor meg tudnám hallgatni újra és újra.

A gondok mind a történetben, mind igazából a férfi volt feleségének feltűnése okozza. A Penélope Cruz által játszott Maria Elena egy idegesítő, cseppet sem szimpatikus, heves vérű nőszemély, aki anno még kést döfött férjébe, válásuk után viszont kicsivel jobb lett a kapcsolatuk. Az elején még vicces, ahogy nyomatja a végtelenül hosszú és pörgős spanyol szövegeit, a későbbiekben viszont szimplán csak borzasztóan kellemetlen alak. Nem tagadom, hogy magára a karakterre szükség volt a film szempontjából, hisz kell valaki, aki mindkét főszereplőt rendesen kiosztja és felkavarja az állóvizet, de annyira bosszantó és mindenben csak a hibát kereső fruska, hogy nehezen bírod nem negatív szavakkal illetni a karakterét. Cruz persze ebből is kihozza a legjobbat, bár sokan az alakítására csak Johansson kisasszony és közte történő csók miatt emlékeznek.

Javier Bardem is tisztességesen megállta a helyét a három nő között, bár nem állnak messze tőle a macsó szerepek, plusz külön piros pontot érdemel a kiválóan megírt narráció, melytől még otthonosabban éreztem magam a tájak pontos leírása és az érezhetően nagy hangulat miatt.

A Vicky Cristina Barceloná-nak tehát határozottan vannak erényei és ha szereted a tipikus Woody alkotásokat, amiben nem tűnik fel, mint színész, nyugodtan próbálkozz meg vele, ellenben rengeteg idegesítő pillanata van, valamint sok párbeszéd-kevés igazi cselekmény típusú filmmel van dolgunk, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen.

Értékelés: 10/7

Cím: Vicky Cristina Barcelona
Rendező: Woody Allen
Forgatókönyvíró: Woody Allen
Producer: Letty Aronson, Stephen Tenenbaum, Gareth Wiley
Operatőr: Javier Aguirresarobe
Szereplők: Scarlett Johansson, Javier Bardem, Penélope Cruz, Rebecca Hall, Patricia Clarkson, Kevin Dunn, Chris Messina

 

 

Kritika: Annie Hall (1977)

"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."

Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!

Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.

Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.

Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.

Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.

Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.

Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.

Értékelés: 10/7

Cím: Annie Hall
Rendező: Woody Allen
Forgatókönyvíró: Woody Allen, Marhsall Brickman
Producer: Charles H. Joffe, Jack Rollins
Operatőr: Gordon Willis
Szereplők: Woody Allen, Diane Keaton, Christopher Walken, Tony Roberts, Shelley Duvall, Carol Kane, Jeff Goldblum

 

Kritika: Mission: Impossible 5 - Titkos nemzet (Mission: Impossible - Rogue Nation, 2015)

"Eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!"

Valószínűleg mindenkinek még a lélegzete is elállt, amikor a Mission: Impossible ötödik részének előzetesét nézte és később utána olvasott annak, hogy Tom Cruise tényleg megcsinálta a nyitójelenetbeli repülős agymenést és csak egy biztosító kötél volt rajta. Félelmetes ez a pasas. Igazából nem is akarom tudni, hány órát edzett a szerep kedvéért és hányszor sérült meg a forgatás során, hisz én már a számoktól is teljesen lefáradnék. Neki viszont teljesen mindegy, hogy a harmadik, a negyedik vagy az ötödik X-et tölti be, ugyanolyan fáradhatatlan és profi, és egy filmkedvelőnek, mint speciel nekem, ez a legfontosabb és nem a szcientológiával kapcsolatos hülyeségei. A Titkos nemzet persze nem váltja meg a világot, de az M:I filmek között egy igazán tetszetős darab, Christopher McQuarrie pedig tökéletes választás volt a rendező szerepére.

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt még néhány éve a Jack Reacher, amiben az említett McQuarrie-Cruise páros alkotott maradandót, de ha nem is innen lenne ismerős az úriember neve, ő írta a Közönséges bűnözők című klasszikust és a Holnap határát is. Az tehát egyértelmű, hogy a duó nagyon összeszokott és az akciófilmek királyai, ezt pedig Hála Istennek kamatoztatni tudja Ethan Hunt ötödik küldetésében is.

Nem akarok túlságosan nagy kitérőt tenni a régi Mission: Impossible alkotásokra, maradjunk annyiban, hogy az első és a második láttam csak és egyik sem tudott maradandó lenni, a J.J. Abrams-es és a Brad Bird-ös verziót sajnos még nem láttam. De ennek ellenére is teljesen követhető és érdekfeszítő volt az ötödik felvonás, amelyben sokak szomorúságára egyszer sem kerül sor a romantikára Hunt és egy hölgy között, sőt, a segítője valamilyen szempontból az ellensége is volt.

Tehát a szokásos szerelmeskedés elmarad, ami valamilyen szempontból szerencsés, más szempontból meg kissé furcsa, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy így minden másodperc és pillanat az akcióra összpontosult: pontosabban az elképesztően ötletes akciókra.

Az is meglepő volt, hogy ennek ellenére egyáltalán nem éreztem soknak vagy túlzónak, mint rengeteg Marvel film esetében, amikor a szemem is kiugrik a helyéből, okosan és ügyesen építettek fel minden egyes jobb horgot és a humort is csak akkor vették elő, amikor szükség volt rá.

A történet szerint az IMF-et, vagyis a Nemzetköi Valutaalapot Impossible Mission Force-t feloszlatják, mindenki szeretett titkosügynöke, Ethan Hunt pedig csapat nélkül marad: de nem segítők nélkül! A Szindikátus hálózat ellen harcol, akik egy teljesen új világot akarnak felépíteni, ezt pedig terrortámadásokkal érik el. Hunt és hűséges segítői, vagyis Benji, William, Luther és a titokzatos hölgy, aki félig a rossz oldalon minden maguktól telhetőt megtesznek, hogy ez ne forduljon elő: azaz mindent, ami eddig egyelő volt a lehetetlennel.

Tetszett, hogy több szerepet adtak a humort szolgáltató karakternek, vagyis Benji-nek, akit Simon Pegg játszik, de egyáltalán nem kellett körülnézni a moziban és megállapítani azt, hogy mindenki röhög egy akciófilm alatt, hisz maximum egy kínos egymásra nézés vagy egy kirohanás miatt mosolyodott el az ember, tehát megnyugtatom azokat akik eddig féltek és azt gondolták, hogy Amy Schumer-szerű Stand-up-ot nyomnak majd a szereplők.

A film előtt néhány nappal már kijött Joe Kraemer eszeveszett zenéjének egyik eszeveszett jó száma, annyi viszont biztos, hogy a filmet se élveztem volna annyira, ha nincs ez a kiváló szerző, mint Kramer. (A motoros üldözésre meg pont azért nem tudtam odafigyelni, mert azon gondolkoztam, hogy a Moroccan Pursuit-ot egy darabig még biztos hallgatni fogom otthon.)

De akkor beszéljünk egy kicsit a szinkronról. Mindannyian elképedve és szomorúan hallottuk, amikor Rékasi Károly, Tom Cruise állandó magyar hangja és a Barátok közt Bartha Zsolt-ja motorbalesetet szenvedett. Akkor az sem volt biztos, hogy színpadra tud-e még valaha állni, a dolgok azonban hamar jobbra fordultak szerencsére, a színész most otthon lábadozik. Emiatt pedig Cruise szinkronját sem tudta elvállalni, a beugró végül Széles Tamás lett. És jól működik. Leginkább talán azért, mert Szélesnek annyira karakteres és kellemes hangja van, hogy őt bármelyik aktorhoz bátran be lehet tenni, személy szerint én el is felejtettem, hogy csere volt, csak a huszadik perc környékén jöttem rá, hogy ez bizony nem a megszokott hang.

Így tehát ezzel sem lehet a probléma. Akkor mi is a baj? Ne felejtsük el, hogy a Mission: Impossible mindig is egy popcornmozi volt és semmi több. Nekem viszont a rengeteg csavar és pálfordulás miatt úgy jött le ez az egész, mintha a készítők azt akarták volna, hogy gondolkodjon is a néző két őrületes akciójelenet között, sőt, már-már több hangsúlyt fektettek a sztorira, mint némelyik dráma, pedig szerintem mindenki megelégedett volna az előző részek bevált receptjeivel: verekedés, autós üldözés, verekedés, szerelem és happy end.

És a szkeptikus karakter sem hiányozhat, hogy kerek egész legyen a film, jelen esetben Alec Baldwin, aki az elején még az IMF megszüntetéséért harcol és hevesen tagadja a Szindikátus létezését, a végén pedig már a visszaállítását szeretné. Baldwin egyébként meglepően erőtlenül játszik, csak egy fokkal rosszabb, mint Ving Rhames, aki szerintem sokkal inkább azért van itt, hogy nehogy már hiányozzon egy bandatag, sem mint hogy lényeges cselekménye legyen a történetben.

Az ötödik résznek tehát vannak hibái. De kit érdekel? Még mindig eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!

Értékelés: 10/7

 

Cím: Mission: Impossible 5
Rendező: Christopher McQuarrie
Forgatókönyvíró: Drew Pearce, Bruce Gellerr
Producer: J. J. Abrams, Tom Cruise, David Ellison
Operatőr: Robert Elswit
Szereplők: Tom Cruise, Jeremy Renner, Simon Pegg, Rebecca Ferguson, Ving Rhames, Alec Baldwin, Sean Harris

 

Kritika: Újabb parajelenségek (Paranormal Activity 2, 2010)

"A horrorjelenetek 70%-a működik, a színészek el tudják hitetni, hogy tényleg egy családként funkcionálnak, és a "házi kamera" stílus is ugyanolyan jól működik, mint az elsőben."

Valószínűleg minden filmszerető ember emlékszik arra az évre, amikor elkészült az egyik legmaradandóbb és legfélelmetesebb horror alkotás ever, a Parajelenségek. Akkor nem csak a vásznon és a képernyőn keresztül éreztük azt, hogy itt valami teljesen új műfaj születik a horror kategórián belül, de emellett kiválóan szórakoztunk is, a low-budget költségvetés és a névtelen színészek pedig még jobban hozzáadtak az élményhez: így nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb a folytatás is megszületik.

Ez volt az Újabb Parajelenségek és némileg egy nagyon érdekes előzményfilmet láthatunk. A történet ezúttal nem Katie és Micah félelmetes kalandjait helyezi középpontba, bár ők is feltűnnek az események folyamán, hanem előbbi pár női tagjának testvérét üldözi. Ám ezúttal az egész családot és annak házikedvencét is feketelistára tette a démon.

A helyzet az, hogy semmi újat nem adott, ami az első részben ne lett volna, de még csak olyan érzésünk sem volt, mintha a közelébe érne az első résznek, mégsem lehet rá haragudni. A Paranormal Acitivity filmek nagy része kimerül abban, hogy leesik néhány serpenyő, becsapódik egy-két ajtó, a befejezésben pedig megszáll a démon valakit, de ha rávesszük magunkat, hogy megnézünk egy PA-t, ezeket el kell fogadnunk és tovább kell lépnünk.

Aki eredetiséget vár, másnál kopogtasson, viszont aki még mindig vevő ezekre a félelemforrásokra, amik kimerülnek az előbb említettekben, nyugodtan nézze meg a második részt is! Viszont azt is meg kell említeni, hogy a sok borzongáson kívül unalmasabb részei is vannak a filmnek, ami leginkább akkor érződik, amikor bemutatják a családot.

Itt ugye sokkal többen vannak, mint az első részben és minden embernek több időt is szenteltek, ezek a részek pedig nem sok izgalmat tartogatnak magukban. A dolgok akkor kezdenek érdekessé válni, amikor valaki vagy valami betör hozzájuk, viszont nem visz el semmit, csak felforgatja szinte az összes mozdítható tárgyat, ami csak a házban van.

Ekkor döntik el, hogy felszereltetnek néhány kamerát, hogy megtudják, mi folyik a háttérben. Az alapötlet tehát teljesen ugyanaz, azt viszont már egyáltalán nem értettem, miért csak akkor nézik meg a felvételeket, amikor felriadtak különös hangokra vagy furcsa jelenségeket tapasztaltak. Nem az lenne a normális, ha már pénzt és időt áldoztak rá, hogy megnézik a videókat?

Kár, hogy a befejezés is lényegében ugyanaz, mint az első részben, pedig annak ellenére, hogy akkora eredetiséget már nem tudott volna felmutatni, mint elődje, de egy ötletesebb lezárást azért megérdemelt volna. A Paramount-nak is annyira megtetszett Oren Peli alkotása, hogy rögtön be is szállt a projektbe, az úriember, sokak szerint a modern horrorok nagymestere, viszont itt már csak produceri kreditet kapott, a rendező Tod Williams lett.

Vivis Colonbetti, az ördögűző és kicsit furcsa dada karaktere olyan szinten felesleges, mint halottnak a csók, semmi értelme nem volt, hogy őt is bevonják a történetbe, ahogy a tinédzser lány viselkedése sem volt teljesen normális, mivel gyakran ő egyedül merészkedett le a szellem járta házba, ahelyett, hogy szólt volna bármelyik más családtagjának. (Persze ez gyakori a horrorfilmekben, hogy a legfélősebb tinilány, aki nyári munkaként egy furcsa családhoz szegődik dadaként, különös hangokat hall a vérrel áztatott pincében és egy nagy petróleumlámpával és néhány szentjánosbogár társaságában megy a rémisztő hangok és a biztos halál útja felé).

Összefoglalva, furcsa kijelenteni, de a horrorjelenetek 70%-a még működik, a színészek el tudják hitetni, hogy tényleg egy családként funkcionálnak, és a "házi kamera" stílus is ugyanolyan jól működik, mint az elsőben és sokat hozzátesz ahhoz, hogy úgy érezzük, nem csak egy mindennapos horrort, hanem egy família félelmetes kálváriáját látjuk. Soha rosszabb folytatást!

Értékelés: 10/7

 

Cím:  Újabb parajelenségek

Rendező:  Tod Williams

Forgatókönyvíró:  Michael R. Perry, Christopher Landon, Tom Pabst
Producer:  Oren Peli, Jason Blum

Operatőr:  Michael Simmonds

Vágó:  Gregory Plotkin

Szereplők:  Katie Featherston, Gabriel Johnson, Micah Sloat, Brian Boland