"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."

Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.

Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.

A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.

Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.

Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.

A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.

Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.

Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.

A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.

A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.

A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.

Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.

A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.

A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.

Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember. 

Értékelés: 10/6

"Ajánlom a műfaj kedvelőinek!"

Aki még nem látta az alkotást, megnyugtatom, nem három pattanásos, kissé duci gimnazista a főszereplő, akik egy 24 órás GTA V maratont tartanak Xboxon, bár A kocka cím alapján akár erre is lehetett volna gondolni. Vincenzo Natali filmje egy szövevényes, roppant feszült horror-thriller keverék nem túl ismert színészekkel, mely az évek során igazi kultfilmmé nőtte ki magát.

Az alapsztori borzasztóan egyszerű, ezt viszont annyira megkeverik nekünk a film folyamán, hogy elég nehéz követni: hat ember találja magát egy furcsa, kockaszerű építményben. Senki nem tudja, hogy s miért került ide, de mindannyian keresik a válaszokat és a kiutat. Ahogy egyre jobban belemélyednek a dolgokba, rengeteg meglepő fordulat és eddig elfojtott érzelem kerül napvilágra.

A kocka pozitívuma egyben a negatívuma is. Tagadhatatlan, hogy egy nagyon furcsa, klausztrofób érzést ad a filmnek, hogy gyakorlatilag egyetlen egy nagy építményben folyik az egész cselekmény, ennek ellenére az utolsó húsz percben már kezdtem érezni, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az egyetlen helyszínnel és hetven perc leforgása alatt már minden lehetséges potenciált kihasználtak, amit csak rejtett a hely. Sajnos a befejezés sem okozott túl nagy meglepetést, viszont így sem lehet panaszunk Natali alkotására.

Már az indítás is elképesztően intenzívre és izgalmasra sikerült, az évek múlásával sem vesztett semmit a “bájából” az a jelenet, amikor konkrétan darabokra hullik az egyik ember. Elsőre egy durva horrorra számítottam ezek után, de a film sokkal inkább a miértekre és a megválaszolatlan kérdésekre megy rá. Egy agyafúrt, jól kigondolt ötletből csináltak egy szintén ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illethető eseménydús másfél órát, melyben akármennyire is lehet utálni néhány karaktert, kétséges, vajon egy hasonló szituációban, ahol a saját és a többi ember leleményességében kell bíznod, hogyan reagálnál.

Én több mint biztos, hogy megőrülnék, főleg úgy, hogy egy liftben is úgy érzem magam, mint palota pincsi a dán dog mellett, főhőseinket azonban nem olyan fából faragták, hogy néhány probléma után rögtön feladják.

Sokat gondolkodtam Quentin karakterének 180 fokos megváltozásán. Mindannyian tudjuk, legyen az egy komoly vagy kevésbé komoly szituáció, mindig a vezetőn van a legnagyobb felelősség ez pedig nem biztos, hogy olyan jó. A végkifejletet is csak annak tudhatom be, hogy mindenki tőle várta a következő tervet és küldetést, ő pedig nem bírt ezzel a feladattal. Erre pedig még rátesz egy lapáttal a kezdetektől észrevehető agresszivitása.

Vincenzo Natali filmje első ránézésre egy egyszerű, üzenet nélküli thriller-horror, a jobbik fajtából, ennek egyes részei viszont egyáltalán nem igaz állítások. Ha nem is egyértelmű mindenki számára az utalás, engem azért sikerült elgondolkodtatnia, vajon mennyire tudnék mondjuk segítőkész vagy kicsit is rendes lenni öt ismeretlen emberrel egy hasonló szituációban. És most hasonló szituáció alatt nem azt értem, hogy hirtelen egy hatalmas kockában találom meg, sokkal inkább a bezártságra. Lehet az egy lift, egy ház, igazából minden egyes létesítmény veszélyeket rejteget magában.

A filmnek persze kétségtelenül vannak hibái: én például képtelen vagyok elfogadni, hogy valakik (??) csak azért tették be ezt a néhány embert, mert az építmény maga céltalan. Céltalan? De ezt az építőkön kívül senki nem tudja és valószínűleg egyetlen oknyomozó riporternek sincs annyi vér a pucájában, hogy utánajárjon a dolognak. Kicsit olyan volt, mintha a készítők közül valakinek kipattant volna ez a remek alapötlet a fejéből, de arra nem volt készséges magyarázatuk, hogyan is kerültek oda ezek az amúgy ártatlan emberek.

Összességében Natali filmje több mint egy tisztességes iparosmunka, sőt, egy érdekes, gyakran pattanásig feszült thriller-horror, melyben az a legjobb, hogy a kliséket is remekül kikerüli. Nem az a gonosz, akire számítasz, nem az menekül meg a végén, akire számítasz és azok a bizonyos ruhadarabok sem szakadnak el, amikre számítasz. Ajánlom a műfaj kedvelőinek!

Értékelés: 10/7

"A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével."

Az első gondolatom az volt a sztori hallatán, hogy Margot Robbie olyan jó nő, hogy világvégekor is sikerül felszednie két pasit. A Z, mint Zakariás egy nagyon furcsa, lassú folyású sci-fi romantikus dráma mindössze három ember főszereplésével. Azok viszont igazi kincsek. Margot Robbie 2013-ban robbant nagyot, ugyan a Wall Street farkasa előtt szerepelt már a Pan Am című sorozatban és az About Time-ban is, a legtöbb ember viszont mégis Martin Scorsese eszeveszetten lendületes filmjéből ismeri. Chiwetel Ejiofor már ‘13 előtt is kétségtelenül ismert volt, ám a nagy áttörést mégis a 12 év rabszolgaság hozta meg számára. Chris Pine-ról pedig nem is kell mondani semmit, tinilányod/tiniismerősöd már biztosan eleget áradozott a kék szemeiről.

A Z, mint Zakariás szereposztása tehát több, mint parádés, egyedül a rendező, Craig Zobel nevében kételkedtem kicsit, sajnos nem alaptalanul. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha maga a direktor sem tudná, hogy mit akar kihozni a cselekményből és hogy egyáltalán mi lesz a következő jelenet. A befejezés is kissé erre a bizonytalanságra utal, ennek ellenére viszont mégis érdekfeszítő és különleges a Z, mint Zakariás, előbbi pedig különösen nagy dicséret egy olyan filmnek, ahol tényleg három ember (és egy kutya) tűnik csak fel. Abban tehát minden bizonnyal sikerrel járt Zobel, hogy nem voltak üresjáratai és az unalmasabb részek is hamar véget értek.

A történet főszereplője Ann, aki sokáig teljesen egyedül él, miután egy bizonyos katasztrófa, amiről tulajdonképpen semmit sem tudunk meg, az embereket teljesen kitörli a Föld színéről és csak néhányan élik túl. Ann nyugalmas mindennapjait megzavarja egy férfi, Loomis, akivel különleges kapcsolatba kerül, majd egy másik, Caleb, aki pedig az amúgy sem túl kellemes helyzetet teljesen felborítja.

A film az 1974-ben kiadott Z, mint Zakariás filmváltozata, Robert C. O’Brien tollából. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek az úriembernek köszönhetjük, hogy nem New York-ban játszódik, emberekkel, teljesen átlagosan. Nem kétlem, hogy néhány stúdió rögtön az előbb említett módon forgattatta volna le romkom formájában, Zobel viszont szerencsére semmit nem változtatott az alapfelálláson és pont ettől olyan különleges.

De most térjünk át, mi is ennek a megvalósításnak a hátulütője. Először is tényleg nem tudunk meg semmit a világról, a film teljesen természetesnek veszi, hogy mindössze három ismert túlélője van a Földnek, gyakran pedig azért nem működnek jelenetek, mert nem a cselekményre figyelsz, hanem az őket körülvevő furcsa helyszínekre, amire semmi választ nem kapsz.

A film forgatókönyvírója Nissar Modi, akinek eddig egyetlen szkript fűződik a nevéhez, bár legszívesebben azt is letagadná: a 2013-as Breaking at the Edge az IMDb-n 4,1 pontot kapott, most már viszont érteni lehet, hogy miért is érezni bizonytalanságot. Nem csoda, hogy Modi egyes egymaga nem bírt el egy ekkora filmmel és nem tudta megfelelő módon adaptálni a regényt.

A Z, mint Zakariás-nak viszont még egy nagy hibája van, ami legfőképpen a rossz dramaturgiának köszönhető. Kezdjük ott, hogy a második férfi, azaz Pine karakterének a feltűnése kb. a film közepén történik meg, azaz addig még lényeges probléma sincs, amiről beszélni lehetne és a szerelmi háromszög is csak “kétszög”. Mire eljutunk odáig, hogy akkor itt most mindenki féltékeny mindenkire, vége is az amúgy meglepően csekély, 95 perces játékidőnek. Ha úgy nézzük tehát, a film sokkal több jelenetet szentel Ann+Loomis életének, sem mint az Ann+Loomis+Caleb háromszögnek.

A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével.

Értékelés: 10/7

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Én azt mondom, örülhet az a rendező, aki egy ilyen filmmel indítja a karrierjét!"

Bevallom őszintén, semmit nem tudtam a Cop Car című thriller-ről, a stáblistából is csak Kevin Bacon neve volt ismerős, bár gyanítom, ha ő nem lett volna, még ekkora marketinget sem kap a film. (Vagy el sem készül.) Legnagyobb szerencsénkre viszont itt van ő, de nem csak neki köszönhető, hogy a Cop Car egy átlagon felüli alkotás lett: manapság már olyan ritka a csavaros történet, az okos, higgadt rendezés és a kiváló színészi alakítások egy filmben, mint Kojak haja, ráadásul úgy, hogy tényleg fogalmam sem volt, mire számítsak.

Azt máris el kell mondanom, hogy egyáltalán nem látszik az elsőfilmes Jon Watts-on, hogy még tapasztalatlan lenne, vagy bizonytalan, mivel erről szó sincs: azt persze érezni, hogy a szerény költségvetés miatt kevesebb szereplőt és kevesebb helyszínt használtak, viszont minden rosszban van valami jó. Így viszont kaptunk egy hangulatos, feszültséggel teli, kilencven percet, jó hosszú snittekkel, kevés dialógussal és klisével.

Minden tekintetben érdekes film a Cop Car. A történet szerint a címszereplő (haha, igen, a rendőrautóról beszélek) elhagyatottan áll az erdő közepén. Két arra járó gyerek játszani kezd vele, valamint amikor az ajtót is nyitva találják, beugranak és elindulnak vele. A tulajdonos seriff viszont egy testet rejteget a kocsiban, így minden erejével azon van, hogy visszaszerezze azt és hogy a foglya nehogy elmeneküljön.

Baromi egyszerű történet baromi csavarosan előadva, de mégis egy negatívummal kell kezdenem. A legnagyobb hangsúlyt a seriff mellett a két gyerek kapja, akik egy véletlen folytán megtalálják az elhagyott kocsit. Nem hazudok, ha azt mondom, a két karakter egyszerűen annyira rosszul van megírva, hogy egy-két jelenetet kivéve egyejolen értelmes cselekedetük sincsen. Az már más kérdés, hogy egy autót meg kisebb nagyobb hibákkal simán képesek elvezetni.

Biztosan szembesültél már azzal néhány filmben, amikor a gyerekektől tudtál volna a legjobban a falra mászni? Nos, itt is ez a helyzet, két ilyen kiállhatatlan, inkoherens, értelmetlenül viselkedő kölyköt még nem láttam. És most nem feltétlen a színészekre kell gondolni, sokkal inkább magukra a karakterekre. 10-12 éves gyerekekről beszélünk, de nincs annyi lélekjelenlétük sok esetben, hogy felfogják, nagy bajban vannak vagy hogy egy rendőrautó ellopása azért több, mint egy egyszerű kis csíny.

Szóval velük sok esetben problémába ütköztem, ennek ellenére viszont mégis szurkoltam nekik, mivel mégis ők az egyetlen ártatlan szereplők, hisz az őket körülvevő emberek szinte mindegyikük rosszindulatú, vagy bántani akarja őket.

Gondoljunk csak Kretzer vagy a fogoly viselkedésére: elsőre mindketten azt ígérik, hogy bízhatnak benne a lurkók és nem fogja bántani őket, ennek később mégis megtörténik a fordítottja, ha csak szóbeli értelemben is.

Érdekes dolog, hogy a filmből egyáltalán nem derül ki, vajon miért is akarta megölni a seriff azt a férfit, az viszont már sokkal inkább nyilvánvalóbb, hogy mindketten, ha más-más értelemben is, de rosszak. A Cop Car tehát sok esetben nem válaszolja meg a feltett kérdéseket, ahogy a vége is egy nagy cliffhanger-rel zárul, bár elég egyértelmű, hogy a végére azért minden jóra fog fordulni.

A Cop Car-nak tehát vannak hibái és tagadhatatlan, sőt, azt sem kétlem, hogy maximum egy-két hét és elfelejtem, egyszeri megnézésre viszont teljesen kiváló és szórakoztató, néhol nagyon izgalmas darab, bár semmi több egy tisztességes iparosmunkánál. Mindenesetre azt mondom, örülhet az a rendező, aki egy ilyen filmmel indítja a karrierjét!

Értékelés: 10/7

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen."

Hopp, egy újabb Woody Allen film. Nem akarattal írok zsinórban másodjára a mester munkáiról, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Annie Hall után, mely engem csak közepes mértékkel ragadtatott el, a Vicky Cristina Barcelona kerül górcső alá. Az utóbbi néhány évben Woody legtöbb filmjét nem szeretett hazájában, Amerikában forgatta, hanem Európában. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik a kiválóan sikerült Match Point, a Rómának szeretettel, amiről már nem lehet ugyanezt elmondani, az Éjfélkor Párizsban, a Káprázatos holdvilág és a mostani filmünk is, mely a csodálatos Barcelonába vezeti el a kedves közönséget.

Ez persze nem olyan meglepő, a rendező legtöbb alkotásában nagy hangsúlyt fektet a tájra vagy legalábbis a helyszínekre, sokszor ez adja meg a hangulatát a cselekményeknek is. Itt pedig magától értetődött, hogyha Spanyolország, akkor csodaszép táj, és ha ezek mellé még társul egy jó fényképezés is, ami képes mindent megmutatni és olyan érzetet kelteni, mintha a néző is ott lenne, akkor egy kiváló filmmel van dolgunk.

Woody azonban szerencsére nem érte be ennyivel, emellé kapunk egy parádés szereposztást is, ami többek között Scarlett Johansson, Javier Bardem, Rebecca Hall, Penélope Cruz és Patricia Clarkson nevét jelenti, plusz egy borzasztóan egyszerű és nagyszerű alapsztorit.

Adott két nő, akik a legjobb barátok, de minden tekintetben más felfogásban élik az életüket: egyikük Vicky, aki házasodni készül és úgy összességében sokkal felnőttesebben viselkedik, mint társa, Cristina, aki minden elképzelhető méretben keresi a kalandot és a boldogságot. Ők ketten elindulnak a nyár elején Barcelonába, egy nagy kiruccanás erejéig. Azonban feltűnik egy jóképű, sikeres férfi, aki mindkét lány kiszemeltje lesz.

Woody egy rém egyszerű alapszituációból csinált egy ízig-vérig temperamentumos, kissé furcsa, de mindenképpen érdekes filmet, ami a kellemes hangulatából adódóan egy romantikus vígjáték néha-néha drámai elemekkel, szóval Match Point-szerű hosszas, nyomasztó monológokra és fájdalmakra nem kell számítani.

Tipikus az a mozi, amikor az ember leül, megnézi, feláll, majd elfelejti. Ehhez társul a kissé  semmitmondó befejezés, ami nagyjából azt jelenti hogy ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban marad, az előtte levő 85-90 percben viszont egy sok helyen érdekes, néha viszont unalomba fulladó, legalább három szálon játszódó cselekménynek lehetünk a tanúi, ami legalább a műfaja ellenére mindennemű lehetséges klisét és közhelyet ügyesen elkerül.

Érdekes volt látni ezt a különös szerelmi háromszöget, főleg egy két nő/egy férfi felállásban, de mindenképpen adott a filmnek egy löketet és egy nem mindennapi hangulatot, amiben természetesen közrejátszottak a gyönyörű építmények, helyszínek, valamint a csodálatos zene, azon belül is a nyitó, valamint a záró pillanatban felcsendülő, na azt bármikor meg tudnám hallgatni újra és újra.

A gondok mind a történetben, mind igazából a férfi volt feleségének feltűnése okozza. A Penélope Cruz által játszott Maria Elena egy idegesítő, cseppet sem szimpatikus, heves vérű nőszemély, aki anno még kést döfött férjébe, válásuk után viszont kicsivel jobb lett a kapcsolatuk. Az elején még vicces, ahogy nyomatja a végtelenül hosszú és pörgős spanyol szövegeit, a későbbiekben viszont szimplán csak borzasztóan kellemetlen alak. Nem tagadom, hogy magára a karakterre szükség volt a film szempontjából, hisz kell valaki, aki mindkét főszereplőt rendesen kiosztja és felkavarja az állóvizet, de annyira bosszantó és mindenben csak a hibát kereső fruska, hogy nehezen bírod nem negatív szavakkal illetni a karakterét. Cruz persze ebből is kihozza a legjobbat, bár sokan az alakítására csak Johansson kisasszony és közte történő csók miatt emlékeznek.

Javier Bardem is tisztességesen megállta a helyét a három nő között, bár nem állnak messze tőle a macsó szerepek, plusz külön piros pontot érdemel a kiválóan megírt narráció, melytől még otthonosabban éreztem magam a tájak pontos leírása és az érezhetően nagy hangulat miatt.

A Vicky Cristina Barceloná-nak tehát határozottan vannak erényei és ha szereted a tipikus Woody alkotásokat, amiben nem tűnik fel, mint színész, nyugodtan próbálkozz meg vele, ellenben rengeteg idegesítő pillanata van, valamint sok párbeszéd-kevés igazi cselekmény típusú filmmel van dolgunk, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen.

Értékelés: 10/7

"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."

Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!

Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.

Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.

Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.

Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.

Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.

Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.

Értékelés: 10/7

"Eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!"

Valószínűleg mindenkinek még a lélegzete is elállt, amikor a Mission: Impossible ötödik részének előzetesét nézte és később utána olvasott annak, hogy Tom Cruise tényleg megcsinálta a nyitójelenetbeli repülős agymenést és csak egy biztosító kötél volt rajta. Félelmetes ez a pasas. Igazából nem is akarom tudni, hány órát edzett a szerep kedvéért és hányszor sérült meg a forgatás során, hisz én már a számoktól is teljesen lefáradnék. Neki viszont teljesen mindegy, hogy a harmadik, a negyedik vagy az ötödik X-et tölti be, ugyanolyan fáradhatatlan és profi, és egy filmkedvelőnek, mint speciel nekem, ez a legfontosabb és nem a szcientológiával kapcsolatos hülyeségei. A Titkos nemzet persze nem váltja meg a világot, de az M:I filmek között egy igazán tetszetős darab, Christopher McQuarrie pedig tökéletes választás volt a rendező szerepére.

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt még néhány éve a Jack Reacher, amiben az említett McQuarrie-Cruise páros alkotott maradandót, de ha nem is innen lenne ismerős az úriember neve, ő írta a Közönséges bűnözők című klasszikust és a Holnap határát is. Az tehát egyértelmű, hogy a duó nagyon összeszokott és az akciófilmek királyai, ezt pedig Hála Istennek kamatoztatni tudja Ethan Hunt ötödik küldetésében is.

Nem akarok túlságosan nagy kitérőt tenni a régi Mission: Impossible alkotásokra, maradjunk annyiban, hogy az első és a második láttam csak és egyik sem tudott maradandó lenni, a J.J. Abrams-es és a Brad Bird-ös verziót sajnos még nem láttam. De ennek ellenére is teljesen követhető és érdekfeszítő volt az ötödik felvonás, amelyben sokak szomorúságára egyszer sem kerül sor a romantikára Hunt és egy hölgy között, sőt, a segítője valamilyen szempontból az ellensége is volt.

Tehát a szokásos szerelmeskedés elmarad, ami valamilyen szempontból szerencsés, más szempontból meg kissé furcsa, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy így minden másodperc és pillanat az akcióra összpontosult: pontosabban az elképesztően ötletes akciókra.

Az is meglepő volt, hogy ennek ellenére egyáltalán nem éreztem soknak vagy túlzónak, mint rengeteg Marvel film esetében, amikor a szemem is kiugrik a helyéből, okosan és ügyesen építettek fel minden egyes jobb horgot és a humort is csak akkor vették elő, amikor szükség volt rá.

A történet szerint az IMF-et, vagyis a Nemzetköi Valutaalapot Impossible Mission Force-t feloszlatják, mindenki szeretett titkosügynöke, Ethan Hunt pedig csapat nélkül marad: de nem segítők nélkül! A Szindikátus hálózat ellen harcol, akik egy teljesen új világot akarnak felépíteni, ezt pedig terrortámadásokkal érik el. Hunt és hűséges segítői, vagyis Benji, William, Luther és a titokzatos hölgy, aki félig a rossz oldalon minden maguktól telhetőt megtesznek, hogy ez ne forduljon elő: azaz mindent, ami eddig egyelő volt a lehetetlennel.

Tetszett, hogy több szerepet adtak a humort szolgáltató karakternek, vagyis Benji-nek, akit Simon Pegg játszik, de egyáltalán nem kellett körülnézni a moziban és megállapítani azt, hogy mindenki röhög egy akciófilm alatt, hisz maximum egy kínos egymásra nézés vagy egy kirohanás miatt mosolyodott el az ember, tehát megnyugtatom azokat akik eddig féltek és azt gondolták, hogy Amy Schumer-szerű Stand-up-ot nyomnak majd a szereplők.

A film előtt néhány nappal már kijött Joe Kraemer eszeveszett zenéjének egyik eszeveszett jó száma, annyi viszont biztos, hogy a filmet se élveztem volna annyira, ha nincs ez a kiváló szerző, mint Kramer. (A motoros üldözésre meg pont azért nem tudtam odafigyelni, mert azon gondolkoztam, hogy a Moroccan Pursuit-ot egy darabig még biztos hallgatni fogom otthon.)

De akkor beszéljünk egy kicsit a szinkronról. Mindannyian elképedve és szomorúan hallottuk, amikor Rékasi Károly, Tom Cruise állandó magyar hangja és a Barátok közt Bartha Zsolt-ja motorbalesetet szenvedett. Akkor az sem volt biztos, hogy színpadra tud-e még valaha állni, a dolgok azonban hamar jobbra fordultak szerencsére, a színész most otthon lábadozik. Emiatt pedig Cruise szinkronját sem tudta elvállalni, a beugró végül Széles Tamás lett. És jól működik. Leginkább talán azért, mert Szélesnek annyira karakteres és kellemes hangja van, hogy őt bármelyik aktorhoz bátran be lehet tenni, személy szerint én el is felejtettem, hogy csere volt, csak a huszadik perc környékén jöttem rá, hogy ez bizony nem a megszokott hang.

Így tehát ezzel sem lehet a probléma. Akkor mi is a baj? Ne felejtsük el, hogy a Mission: Impossible mindig is egy popcornmozi volt és semmi több. Nekem viszont a rengeteg csavar és pálfordulás miatt úgy jött le ez az egész, mintha a készítők azt akarták volna, hogy gondolkodjon is a néző két őrületes akciójelenet között, sőt, már-már több hangsúlyt fektettek a sztorira, mint némelyik dráma, pedig szerintem mindenki megelégedett volna az előző részek bevált receptjeivel: verekedés, autós üldözés, verekedés, szerelem és happy end.

És a szkeptikus karakter sem hiányozhat, hogy kerek egész legyen a film, jelen esetben Alec Baldwin, aki az elején még az IMF megszüntetéséért harcol és hevesen tagadja a Szindikátus létezését, a végén pedig már a visszaállítását szeretné. Baldwin egyébként meglepően erőtlenül játszik, csak egy fokkal rosszabb, mint Ving Rhames, aki szerintem sokkal inkább azért van itt, hogy nehogy már hiányozzon egy bandatag, sem mint hogy lényeges cselekménye legyen a történetben.

Az ötödik résznek tehát vannak hibái. De kit érdekel? Még mindig eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!

Értékelés: 10/7