"A horrorjelenetek 70%-a működik, a színészek el tudják hitetni, hogy tényleg egy családként funkcionálnak, és a "házi kamera" stílus is ugyanolyan jól működik, mint az elsőben."

Valószínűleg minden filmszerető ember emlékszik arra az évre, amikor elkészült az egyik legmaradandóbb és legfélelmetesebb horror alkotás ever, a Parajelenségek. Akkor nem csak a vásznon és a képernyőn keresztül éreztük azt, hogy itt valami teljesen új műfaj születik a horror kategórián belül, de emellett kiválóan szórakoztunk is, a low-budget költségvetés és a névtelen színészek pedig még jobban hozzáadtak az élményhez: így nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb a folytatás is megszületik.

Ez volt az Újabb Parajelenségek és némileg egy nagyon érdekes előzményfilmet láthatunk. A történet ezúttal nem Katie és Micah félelmetes kalandjait helyezi középpontba, bár ők is feltűnnek az események folyamán, hanem előbbi pár női tagjának testvérét üldözi. Ám ezúttal az egész családot és annak házikedvencét is feketelistára tette a démon.

A helyzet az, hogy semmi újat nem adott, ami az első részben ne lett volna, de még csak olyan érzésünk sem volt, mintha a közelébe érne az első résznek, mégsem lehet rá haragudni. A Paranormal Acitivity filmek nagy része kimerül abban, hogy leesik néhány serpenyő, becsapódik egy-két ajtó, a befejezésben pedig megszáll a démon valakit, de ha rávesszük magunkat, hogy megnézünk egy PA-t, ezeket el kell fogadnunk és tovább kell lépnünk.

Aki eredetiséget vár, másnál kopogtasson, viszont aki még mindig vevő ezekre a félelemforrásokra, amik kimerülnek az előbb említettekben, nyugodtan nézze meg a második részt is! Viszont azt is meg kell említeni, hogy a sok borzongáson kívül unalmasabb részei is vannak a filmnek, ami leginkább akkor érződik, amikor bemutatják a családot.

Itt ugye sokkal többen vannak, mint az első részben és minden embernek több időt is szenteltek, ezek a részek pedig nem sok izgalmat tartogatnak magukban. A dolgok akkor kezdenek érdekessé válni, amikor valaki vagy valami betör hozzájuk, viszont nem visz el semmit, csak felforgatja szinte az összes mozdítható tárgyat, ami csak a házban van.

Ekkor döntik el, hogy felszereltetnek néhány kamerát, hogy megtudják, mi folyik a háttérben. Az alapötlet tehát teljesen ugyanaz, azt viszont már egyáltalán nem értettem, miért csak akkor nézik meg a felvételeket, amikor felriadtak különös hangokra vagy furcsa jelenségeket tapasztaltak. Nem az lenne a normális, ha már pénzt és időt áldoztak rá, hogy megnézik a videókat?

Kár, hogy a befejezés is lényegében ugyanaz, mint az első részben, pedig annak ellenére, hogy akkora eredetiséget már nem tudott volna felmutatni, mint elődje, de egy ötletesebb lezárást azért megérdemelt volna. A Paramount-nak is annyira megtetszett Oren Peli alkotása, hogy rögtön be is szállt a projektbe, az úriember, sokak szerint a modern horrorok nagymestere, viszont itt már csak produceri kreditet kapott, a rendező Tod Williams lett.

Vivis Colonbetti, az ördögűző és kicsit furcsa dada karaktere olyan szinten felesleges, mint halottnak a csók, semmi értelme nem volt, hogy őt is bevonják a történetbe, ahogy a tinédzser lány viselkedése sem volt teljesen normális, mivel gyakran ő egyedül merészkedett le a szellem járta házba, ahelyett, hogy szólt volna bármelyik más családtagjának. (Persze ez gyakori a horrorfilmekben, hogy a legfélősebb tinilány, aki nyári munkaként egy furcsa családhoz szegődik dadaként, különös hangokat hall a vérrel áztatott pincében és egy nagy petróleumlámpával és néhány szentjánosbogár társaságában megy a rémisztő hangok és a biztos halál útja felé).

Összefoglalva, furcsa kijelenteni, de a horrorjelenetek 70%-a még működik, a színészek el tudják hitetni, hogy tényleg egy családként funkcionálnak, és a "házi kamera" stílus is ugyanolyan jól működik, mint az elsőben és sokat hozzátesz ahhoz, hogy úgy érezzük, nem csak egy mindennapos horrort, hanem egy família félelmetes kálváriáját látjuk. Soha rosszabb folytatást!

Értékelés: 10/7

 

Cím:  Újabb parajelenségek

Rendező:  Tod Williams

 

 

 

Megosztás a facebookon

"Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább. Az viszont szinte teljes mértékben kárpótolni tud, hogy Colin Trevorrow alkotása a második és harmadik résszel ellentétben szórakoztatni tud."

Ideje volt már, hogy valaki életet leheljen a Jurassic filmekbe. Spielberg 1993-as klasszikusa nem kérdés, hogy egyszeri és megismételhetetlen volt, ezt a két teljesen félresikerült folytatás is remekül tükrözi, amik se Spielberg-gel, se Spielberg nélkül nem működtek, Colin Trevorrow filmrendező viszont olyannyira más meglátásból, más szemszögből mutatta be az elképesztő látványosság hírében álló parkot, hogy végre valahára egy épkézláb folytatást tudott letenni az asztalra egy olyan filmmel, aminek címében benne van az a szó, hogy Jurassic.

A film sikerének egyik legfontosabb nyitja bizony a színészekben van: Chris Pratt kitűnő választás volt a menő, félelmet nem ismerő idomár karakterének eljátszására, már a tekintetéből látszik a lazasága, a higgadtsága, és róla a való életben is elképzeled ezeket a tulajdonságokat, és tulajdonképpen meg is érdemli, hogy egyre nagyobb hírnevet kap a személye, egyes pletykák szerint ő lehet Harrison Ford méltó(??) utódja is az Indiana Jones sorozatokban.

Aztán itt van Bryce Dallas Howard, a jelenlegi helyzetben kissé szétesett, de határozott vezető, akinek minden akarata ellenére kicsúszik a kezéből az irányítás, valamint meglepő módon Ty Simpkins is jól alakít a vásznon. (A "jól alakít" nálam relatív a gyerekszínészeknél, ezt a jelzőt már az is ki tudja érdemelni nálam, akinél nem érzem azt, hogy felrobbanok, ha még egy perccel tovább kellene néznem.)

A casting tehát mesteri volt, még BD Wong is szerepel a filmben, aminek csak annyi különlegessége van, hogy az 54 éves színész már az első részben is játszott, és a Jurassic World szereplői között ezzel ő az egyedüli.

A film ezen kívül olyan hangulattal és feszültséggel rendelkezik, hogy egyes jeleneteknél, főleg akkor, amikor először megjelenik az Indominus Rex, teljesen megfagyott a levegő a moziban, amiben persze nagy szerepet játszik a szintén kiváló CGI is.

Trevorrow végre rájött, hogy az emberek már nem remake-re, hanem egy igazi folytatásra vágynak, ezt a kérésüket pedig tökéletesen teljesítette ez, hisz 22 évvel a Jurassic Park "kisiklása" után vesszük fel a fonalat, ahol a mostani embereknek néhány dinoszaurusz már nem jelent izgalmat és érdekességet, ezért a Jurassic World laboránsai egy teljesen új, még számukra is ismeretlen lényt hoznak létre, aki viszont egy idő után átjátssza gondozóit, és a többi állattal együtt/külön óriási küzdőtérré változtatják a park minden egyes részét.

A gondok ott kezdődnek, hogy a két óra feletti játékidő alatt sajnos csak négyszer, esetleg ötször láttam valami újnak mondhatót és maradandót, továbbá ez az idétlen bohóckodás sem jött be a film közben, amit igazából minden blockbuster-ben erőltetnek a készítők, műfajtól függetlenül.

Eléggé érezni, hogy Spielberg alaposan belenyúlt, legalábbis ellenőrzött egyes jeleneteket és a film folyamatát, ami engem egyébként egyáltalán nem zavart, hisz tagadhatatlanul teljesen más világot látunk a World-ben és a Park-ban, de senki sem csodálkozhat, hogyha nem mernek 150 millió dollárt adni csakis egy rendező kezébe.

A filmen belül egy családi történetet is látunk, gyakran Gary és Zach szemszögéből látjuk az eseményeket, akik egy testvérpár, nénikéjük pedig a karizmatikus vezető, Claire. Attól függetlenül, hogy nincsenek túl bensőséges kapcsolatban egymással, vagy legalábbis maradjunk annyiban, hogy ritkán találkoznak, kapnak VIP belépéséket és az irányítóközpontba is meginvitálták őket, a harcos és kitörni vágyó dinók azonban tönkre teszik a kellemes backstage látogatást.

Sok logikai hibát is véltem felfedezni, elsősorban az szúrta nagyon a szememet, hogy egy ennyire költséges, és, említsük meg, nyereséges üzem, mint a Jurassic World, hogy lehetett annyira amatőr, hogy egy olyan élőlényt teremtenek meg a parkban, amelyről maguk sem tudják, hogy mikre képes, és milyen tulajdonságai vannak. Miért nem lehetett volna egy külön szigeten vagy bárhol máshol tesztelni a viselkedését, sem mint egy olyan népszerű helyen, ahol húszezer ember kíváncsi tekintete fürkészi a félelmetesebbnél félelmetesebb állatokat.

Minden alkotásban becsúsznak ilyen hibák, itt még nem lenne gond, ha nem éreztem volna a befejezésen, hogy iszonyúan túl akartak már lenni rajta, és valami összecsapott, néhány perces dinó vs. dinó párharcot próbáltak nekünk bemutatni, ami kicsit kínosan hajazott a 2014-es Godzillára, de viszont a legrosszabb dolog, hogy minőségben is hajazott rá.

De mondok mást: a film egyik jelenetében észreveszik, hogy kaparás nyomok vannak az Indominus Rex kerítésénél, majd megemlítik, hogy a válaszfal több mint 10 méter magas. Teszem fel a kérdést, egyetlen egy ember sem képes észrevenni, ha egy dinoszaurusz egy 10 méter magas kerítésen kaparja a falat?

Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább. Az viszont szinte teljes mértékben kárpótolni tud, hogy Colin Trevorrow alkotása a második és harmadik résszel ellentétben szórakoztatni tud, de Chris Pratt, Vincent D'Onofrio és Bryce Dallas Howard játéka is sokat hozzátett, hogy élvezni tudjam a Jurassic felvonás negyedik részét. Ezek után azt kell mondjam, kíváncsian várom a folytatást..

Értékelés: 10/7

 

 

 

Megosztás a facebookon

"Az első rész sokkal több félelmet és rémületet okozott a nézőknek, mint a második, de persze ezzel sincs baj, hisz a műfaji besorolása akció- és sci-fi, ezzel viszont a maradandó jelenetek száma sem volt annyira kiugró."

Sok minden lefolyt a tengereken, míg Max újra összeszedte magát családja elvesztése után. Jobb híján egy kiskutyával járja a nagyvilágot, amely leginkább már a vesztét járja. Míg az első részben érezhető volt, hogy a civilizáció azért még nyomokban fellelhető, Az országúti harcosban azonban már teljes a kihalás, az emberek jobb híján csapatokba tömörülnek, hogy együtt védjék meg magukat a motoros bandák ellen.

Ekkor jön a képbe karakán főhősünk, aki felajánlja az egyik csapatnak, hogy védelmezi őket, cserébe annyi benzinért, amennyit csak elbír. Mert ebben a világban már nem a pénz, vagy az arany az úr, hanem a benzin, mert csak így lehet életben maradni.

Mint már a Twitteren is sebtiben jeleztem, a film olyan pörgősen és szórakoztatóan indult, hogy egy pillanatra sem mertem mással foglalkozni. Ezt az állapotot kb. a játékidő háromnegyedéig sikerült fenntartania, a húsz perces autós üldözés, ami pedig a csúcspontnak számított, átmegy teljes unalomba, sőt, rátesz egy lapáttal, hogy érezhetően kevesebbet foglalkoztak az akciójelenetekkel.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lennének benne jól megkoreografált, tesztoszterontól duzzadó izgalmas verekedések, de a minőségből látszólag jócskán alábbhagytak, néhány jelenetben például egyértelműen látszott, hogy az autókat utólag gyorsították meg. Persze butaság lenne ezt felróni, mint hiba, hisz 1981-et írunk, csak azért vagyok kicsit meglepett, mert a két évvel ezelőtti első részben az akciójelenetek szinte tökéletesek voltak.

Érződött, hogy az első felvonásban inkább arra törekedtek, hogy magát, ezt a különös, utópisztikus világot ismerjük meg, amelybe belecsöppentünk, míg most leginkább azt boncolgattuk, hogy milyen személyiség is pontosan Max, és mit érezhet azok után, hogy galád módon elvették tőle a két legfontosabb személyt az életében.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségével tökéletes, hisz a Mad Max filmek sosem arról voltak híresek, hogy bőbeszédűek lettek volna a karakterei, a címszereplőre is leginkább a hallgatag, nyugodt és a megfonolt jelző illik, Miller viszont, hogy ezt a "némasági egyensúlyt" kissé helyrerakja, Gibson kapott egy szószátyár társat, aki viszont leginkább idegesítő és felesleges.

Továbbá az első rész sokkal több félelmet és rémületet okozott a nézőknek, mint a második, de persze ezzel sincs baj, hisz a műfaji besorolása akció- és sci-fi, ezzel viszont a maradandó jelenetek száma sem volt annyira kiugró.

A három Mad Max film közül talán leginkább ez hasonlítható egy igazi "filmhez", hisz maga a trilógia egy teljesen lehetetlen világot teremt meg, de mivel Az országúti harcos leginkább a két, egymással szembenálló csapatot mutatja be, sem mint a Földet, így egy kicsit hihetőbb is tud maradni. Talán emiatt sem éreztem annyira a varázsát.

A fellelhető negatívumok ellenére viszont közel sem lehet nevezni a második részt egy felejthető alkotásnak, hisz a játékidő nagy részében szórakoztató, ami igaz az akciójelenetekre is, a párbeszédek is összetettebbek voltak, de tagadhatatlanul sok, apró hibája van, aminek következtében a bűvülete sem akkora, mint a '79-es Mad Max-nek, de egyszeri megnézésére teljesen kiváló, aki pedig kíváncsi a fiatal Mel Gibson-ra, amint őrült, punkhajú, száguldó motoros bandát gyilkol, garantáltan tetszeni fog neki.

Értékelés: 10/7

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

"Látszott, hogy az Időhurok készítői az év legcsavarosabb filmjét akarták elkészíteni, melyről még egy évvel később is beszélnek az emberek, ami részben lehetséges, részben viszont sok jelenet egy nagy kérdőjelként marad meg."

Kevés színész létezik a világon, akire szinte minden szerepet rá lehet osztani, mert tökéletesen hozza a legkülönfélébb karaktereket is. Ezen kevesek közé tartozik Ethan Hawke, akit, be kell vallanom, az elején nem kedveltem, de aztán egyre és egyre szimpatikusabb lett, míg egy nap arra döbbentem, hogy a kedvenceim egyike. Bizonyított már a Mielőtt... trilógiában, a Holt költők társaságában, vagy akár a tavaly megjelent Sráckorban is.

Édesapának, titkos ügynöknek, vagy naiv kisembernek is ugyanúgy megfelelő a vásznon, talán csak űrhajósként nem láthattuk még, de nem kétlem, hogy annak is remek lenne. A Spierig fivérek, akik a Predestination-t is jegyzik, nem túl jártasok a szakmában, eddig csak két, jelentéktelenebb darab található a filmográfiájukban, szóval az első igazi áttörésnek tekinthetjük a filmet.

Hawke legutóbbi filmje, az Időhurok első negyven perce olyan dinamikusan és érdekfeszítően indult, hogy azt hittem, a 2014-es év egyik legjobb alkotását nézem. Kiváló dialógusok, kirobbanó első jelenet, még kirobbanóbb operatőri munka: egyszóval minden a helyén volt.

Hawke karakterének 180 fokos megfordulása után azonban teljesen más irányt vett a történet, rossz értelemben. Úgy vettem észre, maga az alkotás is belezavarodott a történetmesélésébe, így adódik a kérdés: hogy értsünk meg egy filmet, ha saját maga se tudja, merre menjen?

Látszott, hogy az Időhurok készítői az év legcsavarosabb filmjét akarták elkészíteni, melyről még egy évvel később is beszélnek az emberek, ami részben lehetséges, részben viszont sok jelenet egy nagy kérdőjelként marad meg. (És ez nem az a fajta kérdőjel, amit David Llynch is előszeretettel használ.)

Viszont kifejezetten tetszett, hogy az Időhurok egy thriller, mégis sokkal inkább szavakkal, sem mint vérben tocsogó jelenetekkel próbált tanúbizonyságot tenni a műfaját illetően. Tény, hogy nagyon különc film, egyáltalán nem nevezhető szokványosnak, már csak a lendületessége és a furcsa időbeli ugrásai miatt is.

A Predestination Robert A. Heinlen könyvén alapul, aki a teljesség igénye nélkül a Csillagközi invázió, vagy az Őrjárat a világűrben írója is. A történet egy időügynökről szól, aki különböző küldetéseket hajt végre egy időgép segítségével, egészen addig, amíg el nem jut utolsó megbízásáig, ahol a saját fiatalkori önmagát kell a cégébe szerveznie, eközben pedig egy őrült gyilkosra is vadászik, akit még sosem sikerült elkapnia, és sorra gyilkolja le az embereket.

Az Időhurok simán lehetett volna 2014 egyik legjobb thriller-e, ehelyett elbagatellizálta a lezárást, emiatt pedig csak egy egyszer nézős, átlagos alkotást kapunk, amiben ott van, és ott is volt a potenciál, amit viszont csak részben használt ki.

Enne ellenére viszont mindenképp tegyél vele egy próbát, mert, bár maradandó alkotásnak egyáltalán nem nevezhető, üde színfoltja a thrillereknek, Ethan Hawke pedig remekül hozza a kettős életet élő férfi szerepét.

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon

"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."

Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.

Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.

Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.

Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.

A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.

A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.

A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon