"Kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Az év egyik legfurább filmélménye volt számomra a Legújabb testamentum. Egyesek már mondták, hogyha bejött Jaco van Dormael régebbi munkája, a Mr. Nobody, akkor ez is valószínűleg elnyeri a tetszésemet, sajnos azonban abban a szomorú helyzetben voltam, hogy nem láttam sem a Mr. Nobody-t, sem a rendező régebbi alkotásait, így teljes bizonytalansággal ültem le megnézni az Európai Filmdíjon is versenyeztetett és Golden Globe-díjra is jelölt filmet.

Persze nyomokban tudtam, hogy mire számíthatok, hiszen a néhány perces trailer ha nem is teljesen, de egy bizonyos mértékben próbálta átadni a hangulatot, meg nyilván ha az alaptörténet az, hogy Isten Brüsszelben él és egy hatvanas, kopaszodó gonosztevő képében látjuk, akkor valószínűleg a film későbbi szakaszában is húznak újakat az alkotók.

A vége a dolognak azonban mégis pofára esés lett, ugyanis a műfaji besorolás, mint vígjáték, és az előzetes meglepően pozitív hangvétele után egy abszurd, humorban gazdag komédiára számítottam. A poénokat számolni sem tudtam, de már elég hamar tudatosult, hogy biztosan nem egy komédiával van dolgunk.

Sőt, a Legújabb testamentum a 2015-ös filmév egyik legkomolyabb és legszomorúbb darabja. Van, amikor egy alkotó két és fél óra alatt egyetlen témát foglalkoztat, de azt sem tudja jól elmondani. Nos, van Dormael gyakorlatilag az összes létező komoly és nem komoly társadalmi problémára bármiféle manír nélkül, néha húsbavágóan hívja fel a figyelmet egy álomszerű mesébe burkolózva: alig két óra alatt.

A luxemburgi-francia-belga koprodukcióban készült film tehát nem az, aminek elsőre látszik. Azt gondoltam az elején, nem bír felnőni a feladathoz és az állandó humorforrás az az lesz, hogy Isten Brüsszelben él és milyen kevés haja van. De nem, és ennek szívből örülök.

A történet szerint tehát Isten feleségével és lányával Belgiumban tölti életét, fő foglalatossága pedig az, hogy megkeseríti az emberek dolgát. Neki köszönhetjük, ha esik, ha az autók karamboloznak, ha a repülők lezuhannak, de még azt is, ha a megkent kenyér a megkent oldalára esik le a földre.

A lánya, Éa azonban nem hagyja, hogy apja napról napra jobban megkeserítse az emberek mindennapjait így felülkerekedik, és sms-ben elküldi minden ember halálozási dátumát Isten gépéről. De ekkor még nincs vége a dolgának, hisz kell hat apostol, akik segítségével elkészítheti a Legújabb testamentumot.

Nem egy megszokott cselekményleírás, mi? Amellett már rég elmentünk, hogy a TOP 3 legeredetibb 2015-ös film között számomra benne van, de én mondom nektek, ritkán találkozom ennyire intelligens humorral, ami egy kicsit sem von le a kemény drámából.

A másik hibája lehetett volna, ha mindent a meghökkentésre tesz fel. Nem számít, hogy valójában mi történik és mi értelme, csak az, hogy a néző meglepődjön. A legújabb testamentum esetében ezt sem fedeztem fel, tulajdonképpen annyira sodródtam a történésekkel, hogy egy pillanatra sem volt időm megállni és gondolkozni azon, hogy néhány jelenettel ezelőtt egy nyolc év fiú gyerek nő szeretne lenni.

Azzal, hogy az emberek megtudják a pontos halálozási idejüket, vagy elkezdenek aggódni és kétségbeesni, vagy élvezik a helyzetet és azzal szórakoznak, hogy több tízméteres távolságból ugranak ki valahonnan, hiszen ha igaz a dolog, van még hátra sok évük.

Az apostolok keresése közben pedig egy nagyon érdekes jellemrajzot kapunk mai társadalmunkról. A férfi, akinek a gyilkolás jelent mindent, a nő, aki annyira magányos, hogy üzletember férje helyett egy csimpánzban leli meg a boldogságot, és a fiú, aki a kezdetektől tudja, hogy beteg és nem sok ideje van hátra.

Az viszont mindenképpen furcsa volt számomra, hogy a lány miért így állt bosszút apján. Miért nem mondjuk a gépet verte szét? Persze tudom a választ, akkor nem lett volna meg a játékidő, de kicsit szúrta a szemem, hogy Éa, aki költőket megszégyenítő monológokat nyom le minden ötödik percben, nem jön rá, hogy ugyan ezzel bajt okoz istennek, de az emberiségnek valószínűleg még nagyobbat.

Ritkán fordul elő velem az a helyzet, hogy egy filmen rengeteget nevetek, majd úgy kelek fel a székemből, hogy basszus, tök letargiás vagyok. Pedig a Legújabb testamentum megnézése után ilyen érzések kavarogtak bennem.

Elsősorban az volt nagy meglepetés, hogy isten egyáltalán nem vicces. Míg az előzetesből az volt leszűrhető, hogy milyen poénos, ahogy lányát körbe-körbe üldözi az asztalnál, a filmben konkrétan egy szadista állat, aki mások szenvedésétől képes boldog lenni a lehető legundorítóbb módon.

De ugyanúgy üt a férfi története is, aki gyerekkorában csak apró bogarakat, esetleg a rokona madarait gyilkolja meg, majd amikor a dátumok kiderülnek, sportot űz abból, hány embert tud megölni. Ő azt mondja, nem miatta halnak meg, hiszen akinek még nincs itt az ideje, az úgysem hal meg.

Az az igazán különleges, hogy szinte kivétel nélkül minden egyes karakterben (talán a csimpánzban nem) ott van egy nagyon erős társadalmi üzenet: igen, ha leveszünk egy-két drasztikus dolgot, könnyen magunkra ismerhetünk.

Nyilván az már a készítők bravúrja, hogy a szomorkodás és a könnyen kemény erkölcsi vitákat szülő cselekmény mellett azért nevetni is jut idő. Imádtam például, amikor az a bizonyos lekváros kenyér törvény visszaüt, de akkor is hangosan nevettem, amikor a magányos asszonyát a csimpánzzal az ágyában együtt találja a férj, a nő pedig csak annyit mond, mint egy átlagos megcsalásnál: „Drágám, máris hazajöttél?”

Ezt elmerem mondani, benne volt az előzetesben is.

Magam is meglepődtem, hogy sokkal inkább magával az alkotás elméletével és üzenetével foglalkoztam, sem mint azzal, hogy jók voltak-e a színészek, de az mindig pozitív, ha a néző azt boncolgatja, amit látott és magáról a film után érzett érzéseiről beszél a film minősége helyett.

Amire még fontos kitérnem, az feltétlenül a képi világ. Pontosan annyira eredeti képsorokat és néha kicsit furcsa, ugyanakkor a történet szempontjából nagyon is fontos megoldásokat láthatunk, mint amennyire maga a történet eredeti.

Tudom, hogy furcsa, de kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Emellett rettentően komoly témákat tud közérthető(bb) módon bemutatni, ami a befogadhatóság tekintetében nagyon sokat jelent. De nyilván lesznek olyanok is, akik a szinopszisból ítélve esélyt sem fognak neki adni.

Végül annyival tudom zárni ezt az élménybeszámolót, ahogy kezdtem: az év egyik legfurcsább filmélménye volt a Legújabb testamentum. Én nagyon bízok benne, hogy több emberhez eljut, ugyanis azt érzem, elég sokat tanulhatnánk belőle. Vagy ha tanulni nem is, ha valaki rágódni akar a látottakon, érdemes megnézni Jaco van Dormael nem egyszer a jó értelemben kiborító filmjét.

Értékelés: 10/8

"DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik."

Martin Scorsese a gengszterfilmek koronázatlan királya olyan nagy címekkel a filmográfiájában, mint a Nagymenők, a Casino vagy A tégla. Sokan azonban elfelejtik, hogy a mester nemcsak ebben a műfajban alkotott maradandót, és bár tény, hogy öregkorára már nem akar semmi újat mutatni a megszokott, ugyanakkor még mindig érdekes témáin kívül, de régebben komédiákat is készített. Méghozzá nem is akármilyeneket!

A komédia királya és a Lidérces órák ezek közül a legismertebbek, de egyikre sem mondható igazán, hogy az a szakadós vígjáték, ami után a hasad is megfájdul a nevetéstől. Sőt, bizonyos tekintetben előbbi Scorsese egyik legszomorúbb darabja.

A történet főszereplője a kiváló névvel megáldott Rupert Pupkin, akinek nem elég, hogy mindenki félreérti, rosszul mondja a nevét, még sikere sincs. Ezen próbál meg változtatni, amikor felkeresi a műsorvezetők műsorvezetőjét, a kor bálványát, Jerry Langford-ot. A siker azonban csak nem akar eljönni, Pupkin pedig egyre elvetemültebb módszerekkel próbálja magára terelni a reflektorfényt.

Mivel az egész film mozgatórugója a levakarhatatlan, önmagát csodásnak gondoló Pupkin, nagy gond lett volna, ha a készítők átesnek a ló túloldalára és egy olyan embernek festik le, akivel képtelenség lenne rokonszenvet érezni. Ehelyett viszont, ha másért nem is, nagyon akartam, hogy eljusson a nagyszínpadig és megmutassa, tényleg megállja-e a helyét a stand-up világában vagy csak egy öntelt pojáca.

Miért is mondtam, hogy A komédia királya a címmel ellentétben egy nagyon szomorú mű? Az a jelenet hangsúlyozza ki igazán, hogy ebben a filmben sokkal több van, mint amit első ránézésre látni, amikor Pupkin a film késői szakaszában végül is tisztázza, miért is annyira fontos neki ez az egész hacacáré.

Arra gondolok, amikor azt mondja, hogy „Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át.” Ekkor jön át igazán az, hogy ennek az embernek az életében valószínűleg soha semmi nem sikerült és nem csoda, ha minden vágya az, hogy egyszer végre kiálljon az emberek elé, akik nevetnek a viccein.

De Pupkin nem áll meg a valóság határán és több álomjelenetet is láthatunk, ahol nagyjából minden ugyanolyan, mint a valóságban csak épp fordított felállásban: ő a híres, őérte esedeznek az emberek és ő az, aki nem talál időpontot olyan hírességnek, mint Jerry Langford. Ez jelentősen megkérdőjelezi hősünk pszichés állapotát is, főleg akkor, amikor két bábuhoz beszélget kedélyesen.

Most mondjam azt, hogy van itt még egy film, amiben Robert DeNiro sokadjára is zseniális? Hát mondom! Rupert Pupkin figurájának egy nem túl bonyolult célja van, amiért minden képes megtenni. DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik.

A hapsi egyébként tiszta Columbo, az egyik állandó humorforrás például az, hogy sosem hagyja csak úgy abba a beszélgetést és mindig vissza-visszafordul, megkérdez valamit, és így tovább. Még egy dolog a poénokról: nem feltétlenül a dialógokban érdemes keresni a vicceket, sőt, maga az alapszituáció a legmókásabb, ahogy ez a két szerencsétlen küzd azért, hogy ha néhány percre is, de meghallgassa Jerry a mondanivalójukat.

Merthogy Rupert nincs egyedül, társa, Masha is egy megrögzött nőszemély, Sandra Bernhard pedig egy fokkal sem nyújt kevesebbet, mint maga DeNiro.

Sajnos A komédia királya is csak egy a sok olyan kiváló film közül, ami hatalmas bukta lett a kasszáknál és csak később kapta meg azt az igazi sikert és státuszt, amit igazán megérdemelt: a több mint tízmillió dolláros költségvetésből hármat sem hozott vissza, ezzel Scorsese egyik leggyengébb mozija lett a bevételek tekintetében.

Rá is szolgált, hogy sok évvel később kultfilmként emlékezzenek rá, hiszen nagyon kevés film tudja azt elérni, hogy ne csak a főszereplő sorsa érdekeljen, hanem az ugyanolyan kemény megpróbáltatásokon keresztülmenő mellékszereplő, Langford is. Szinte nincs egy olyan pillanat, amikor ne zavarnák vagy ismernék föl az utcán és állítanák le egy autogramra vagy kezdenének el vele beszélgetni. Ez pedig hosszú idő után teljesen kikészíti az embert.

Látjuk is, mennyire egy begyepesedett egy figura, és ugyan nem rossz dolog a hírnév, azért én minden sztárpalántának megmutatnám ezt a filmet, ami manír nélkül mutatja be a show business árnyoldalait és a kőkemény valóságot.

SPOILER:

A film némiképp happy-enddel végződik. Rupert Pupkin híres, rengetegen ismerik a nevét és műsora is van. A sors, pontosabban az alkotók fintora azonban, hogy egy pillanatra sem a humorával vagy tehetségével került reflektorfénybe, hanem azzal, hogy elrabolta Jerry Langford műsorvezetőt. 

Értékelés: 10/9

"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."

Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.

Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.

A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.

Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.

Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.

A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.

A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.

(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)

De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.

De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.

Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.

Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.

Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.

Értékelés: 10/3

"John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részeiben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért."

Gasztrofilmet elég nehéz úgy készíteni, hogy a végére még bármi eredetiség is maradjon benne, hiszen tény, hogy az utóbbi évtizedekben talán több ilyen műfajú alkotás készült, mint kellett volna. A 2014-es Élet ízei viszont egy nagyon is pozitív csalódás volt, ami új dolgokat tényleg nem mondott, legalább volt benne valódi konfliktus, de közben azért mosolyra is állt néhányszor az ember szája.

De nem Lasse Hallström művéről fogok beszélni, hanem a tavaly bemutatott Az ételművészt veszem górcső alá, amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy mennyire sok is a hasonlóság a két film között, azon kívül, hogy mindkettő az ételkészítés kemény valóságába kalauzol el bennünket.

De ami a legfontosabb párhuzam a kettő között, hogy mindkettő jó. Bevallom, nem számítottam arra, hogy egy igazán komolyan vehető, humort csak a legkisebb mértékben használt filmet fogunk látni annak ellenére, hogy az előzetesben is a komoly jeleneteket ollózták össze.

A Burnt, ami a Google-n egyébként még mindig „Untitled John Wells Project” címen van nyilvántartva, sokkal jobb, mint amilyennek tűnik. Legfontosabb érv emellett talán az, hogy nagyon ritkán áll meg a cselekmény. Mindig érkezik egy újabb és újabb helyzet, amit a nem túl szerencsés hősünknek vagy társainak meg kell oldania.

A feszültségteremtésben is remekel. Nem akarok spoilereket elsütni, mert bármennyire hihetetlen, nem is egy van belőle, de nem csak a vásznon, hanem bennem is teljesen megfagyott a levegő, amikor Omay Sy karaktere, Michel visszaadja azt a bizonyos dolgot Adam-nek.

Hatalmas húzás volt és tényleg teljesen ésszerű, az viszont már teljes hülyeségnek és a kötelező happy-endnek tudható be, hogy ennek később semmilyen következménye nem lett. Csak ennyit mondhatok, a többit nézzétek meg magatok, mert érdemes.

A történet szerint Adam Jones valaha a séfek királya volt, mostanra azonban semmije se maradt. Egy kis gasztronómiai vezeklés után úgy dönt, nem elég neki a két Michelin-csillag és meg akarja szerezni a bűvös harmadikat is. Az új étterem kialakításában segít neki régi társa, Tony, egykori ellensége, Michel, és egy új munakerő, Helene is.

Az addig remekül felépített film tehát pont az egyik nagyon fontos pillanatában hozza be a kliséit, ugyanakkor fogalmam sem volt például, miért kell azt a tartozásos dolgot erőltetni vagy miért tűnik fel minden fél órában Adam mesterének lánya és mint egyszer említették, volt szerelme, Anne Marie.

Viszont kifejezetten bátor dolog, hogy a főszereplő, Adam gyakran egy rohadt nagy szemét. Azért is bátor, mert pont egy ilyen filmnél lehet kritikai szempont az, kivel lehet azonosulni és kivel nem, de fittyet hányva ezekre pont egy olyan központi karaktert építenek fel, ami egy igazi mesterszakácsra vall, többek között a mérhetetlen egójával, a cinizmusával, a káromkodásival és a nem egyszer a 200-at csapkodó vérnyomásával gondoljuk azt, ez a szakma megköveteli ezeket a jelzőket.

Az ételművész egyébként úgy vonultat fel egy elképesztő sztárparádét, hogy közben észre sem veszed. Cooper mellett láthatjuk Alicia Vikander, Uma Thurman, Emma Thompson, Sienna Miller és Daniel Brühl játékát is kisebb-nagyobb szerepekben. Egy séfet, szakácsot alakítani nem túl hálás feladat, mint ahogy az előző bekezdésben mondtam, de jó volt látni, hogy a többségük próbált kibújni a felszínességből és saját magukat is beleadni egy kicsit.

A filmnek tehát tagadhatatlanul vannak kisiklásai, ugyanakkor mégis fenntartja az érdeklődést. Persze az is hozzátartozik, hogy jó döntés volt a vágóasztalon elhagyni részeket, hiszen a másfélórás játékidő még pont nem elég kikészítő ahhoz, hogy fejvesztve menekülj ebből a világból.

Összefoglalva John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részekben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért. Azt hiszem, egy gasztrofilm esetében ez pontosan elég.

Értékelés: 10/7

"Egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban."

Nem sok alkalommal dolgozták fel eddig a Stanfordi börtönkísérlet igaz és megrázó történetét, amikor is Philip Zimbardo 1971 augusztusában hat napra a külvilágtól teljesen elzártan, a Stanford egyetem alagsorából kialakított börtönt épített, azt pedig megtöltötte lelkes fiatalokkal, akik pénz ellenében vállalták, hogy őrök vagy foglyok lesznek.

Ebből a nagyon érdekes alaphelyzetből, ami temérdek feszültséget és erkölcsi kérdést vet fel, indult el a The Stanford Prison Experiment rendezője, Kyle Patrick Alvarez. A kis költségvetésű, nagy hányadosában egy helyszínen játszódó film pedig szinte mindent ki is hoz, amit ez a téma rejt magában: látunk nagyon kemény, bármiféle sallangtól vagy manírtól mentes jeleneteket, amik úgy, hogy a néző és az őrök/foglyok is tudják, ez csak egy teszt, még erősebben hat.

Egy igazi börtönben játszódó filmben kit érdekel, ha egy ellenálló rabot finoman szólva elnáspángolnak jó keményen? Senkit. De így, hogy csak egy pénzérme döntött arról, ki lesz az őr és ki a fogoly, egészen megdöbbentő hatást ér el. Nincs különbség a bebörtönözöttek és az irányítók között, sőt, ha néhány méterrel távolabb vannak, teljesen egyenrangú személyek.

Legalább annyira rémisztő látni, hogy a valódi életükben teljesen normális életet élő emberek már-már a legkegyetlenebb szadista állatokat idéző módon kínozzák a rácson túl levőket, mint azt, hogy maga Zimbardo ebben sokáig semmi kivetnivalót nem lát.

Persze nyilvánvaló, hogy az első nap nem szakítható meg egy ilyen nagy projekt, ami amúgy tényleg nagyon érdekes eredményekkel szolgált, de úgy gondolom, egyetlen ilyen siker sem ér meg ennyi ember szenvedését.

A film végén egy nagyon érdekes dolgot mond az egyik legkegyetlenebb őr: megkérdezi a már „kiszabadult rabtól”, hogy az ő helyében mit csinált volna. Akármennyire is azt hangoztatja, ő nem lett volna ennyire őrült, én nem hiszek neki. A Stanfordi börtönkísérlet csak egy példa a sok közül, ami bebizonyítja, hogy a hatalom teljesen megrészegíti az embereket.

Nem azzal a bizonyos személlyel van a legnagyobb baj, aki ezeket műveli, hanem magával a hatalom pszichológiájával, ami teljesen kifordítja és átváltoztatja őket.

Még egy nagyon elgondolkodtató jelenet, amikor Zimbardo, akit Billy Crudup alakít, megszakítja a kísérletet a film egyik utolsó szegmensében, pontosan az egyik kínzás közepette. Amikor belépett és közölte, hogy a tesztnek annyi, hirtelen mindenki ugyanaz a védtelen, hétköznapi ember lett, a 3401-es fogolyból pedig Gavin Lee.

A színészekről csak annyit, hogy Crudup, Tye Sheridan és Ezra Miller nevén kívül nem nagyon találkoztam ismerőssel, de pont emiatt is volt nagyon hatásos az alakításuk. Tényleg elképesztően jól csupaszította le mindenki a karakterét, teljesen úgy tűnt, hogy nem színészkedtek, hanem ők is megélték a szituációt, ennél pedig nincs is fontosabb egy alakításnál.

Egy valakin azonban még felkaptam a fejem, az pedig Thomas Mann, aki az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmben is az egyik főszereplőt alakította. Itt jóval kisebb szerepet kapott, az első órában még nincs is szerepe, de jó volt látni, hogy egyre jobban futtatják, mert egyébként baromira megérdemli.

Vannak azonban gyermekbetegségei a filmnek, ami leginkább a rendező tapasztalatlanságának tudható be. Gondolok itt például arra a nem elhanyagolható dologra, hogy a teret egyáltalán nem sikerült jól ábrázolnia. Az a klausztrofób élmény, amit az igazi szereplők biztosan átéltek, annak a kis szikráját sem láthatjuk, valamint azt sem értettem, hogy olyan ziccereket hagytak ki a karaktereket, amik csak arra engedtek feltételezni, hogy ezek nem is akarnak innen elmenni.

Ez persze nem igaz, de elég furcsa volt, hogy pont a családi látogatásnál nem kért segítséget valaki. Nyilván volt egy kis előzetes elbeszélés, mit mondhatnak és mit nem, de hogy mindenki azt hazudta, nem is rossz itt az élet és ráadásul pont azoknak, akik tudnának is ez ellen tenni valamit, számomra teljesen nonszensz volt.

Összefoglalva nem egy remekművel, de egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban. Úgy gondolom, Alvarez további munkáira érdemes lesz odafigyelni.

Értékelés: 10/8

"Az a film, ami engem ennyire be tud vonni és több nap után sem ereszt el, az számomra minden hibájával együtt csak tökéletes lehet."

Egy filmet rengetegféleképp el lehet adni. Az elmúlt évek egyik legnagyobb dobása volt például, hogy a Sráckort 14 éven keresztül forgatták, a Victoria alkotói viszont még ezt az elképesztő teljesítményt is felülmúlták: nyilván mindenki hallott már róla, akit kicsit is érdekelnek a filmek, de egyszerűen nem mehetek el szó nélkül, hogy a 140 perces hosszúsága ellenére egyetlen snittben vették fel néhány berlini helyszínen egy hajnal/reggel alatt.

Minden jelenetben beleborzongtam, mennyi erőfeszítés, kín, vér és verejték kell ahhoz, hogy egy ilyet össze lehessen hozni. A Victoria tehát ha rossz, ha jó, egy igazi mérföldkő és egy kincs a filmművészetben. De vajon ez elég? És a bravúr mögött igazi tartalom is van?

A válaszom az, hogy igen. Méghozzá rengeteg. A Victoria ugyan nem a szövevényes története miatt lesz olyan nagyszerű: röviden arról szól, hogy egy spanyol lány, a címszereplő összeáll néhány berlini sráccal és elindulnak a német éjszakába, ez az éjszaka pedig nem várt fordulatokat hoz. A csapat egyik tagja védelmet kapott a dutyiban, amíg bent csücsült, most pedig vissza kéne adni ezt a szívességet. Egy bankrablással.

Ha irritálnak a szereplők, ha rosszak vagy érdektelenek a karakterek, lehet a Victoria akármennyire is nagy technikai bravúr, nem fog lekötni. Emiatt azonban csöppet sem kell aggódni, ugyanis az első negyvenöt-ötven percben szó szerint az arcomra fagyott a mosoly, a jó értelemben. A szereplők rettentően szerethetőek, kezdve a csapattól, akik tagadhatatlanul elkövettek a múltjukban néhány hibát, látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem rosszak, sőt.

Egy kicsit utána olvasva a nézői kritikáknak, a címszereplőt sokan naivnak, butának tartották, amiért belemegy  egy ilyen veszélyes dologba minden következményével együtt, szerintem viszont egyszerűen csak magányos. Ez több jelenetben is megmutatkozik, így nem meglepő, ha bármifajta félelem nélkül az első bandával tart, akik leszólítják.

Sebastien Schipper, aki nemcsak rendezőként és forgatókönyvíróként, hanem színészként is teljesített már, például a Lé és a Lolában, pontosan tudta, az nem elég, ha a karakterek papíron működnek, egy ilyen, szinte megvalósíthatatlan ötletű filmbe olyan színészek kellenek, akik természetesen viselkednek a kamera előtt és forgatókönyv, legalábbis párbeszédek hiányában jól tudnak improvizálni.

Mivel a szkript csak néhány oldalas volt, szinte minden dialógus a színészek kreációja, ez pedig nem semmi. Továbbá annyira felszabadult mindenki, mintha nem is érezték volna annak a súlyát, hogyha ez vagy az nagyon rosszul sikerül, akár egy vagy másfél óra anyag megy kukába.

Emiatt  pedig a párbeszédek rendkívül élethűek lettek. Pont ugyanolyanok, mint amikor itthon leugrasz sörözni valahova és máris egy ehhez hasonló banda ehhez hasonló beszélgetésébe csöppensz.

A színészek, de kifejezetten Laia Costa és Frderick Lau brillíroznak, valamint a kémia is nagyon erős közöttük. Az viszont nemcsak nekik köszönhető, hogy a Victoria az első negyven percben legalább olyan jól működik bulifilmként, mint a következő száz percben thrillerként.

Érdekes belegondolni, hogy az ember bizonyos okokból, ez esetben a magány miatt mennyi olyan dolgot tesz, amit tiszta elmével, racionális gondolkodással nem tenne. Victoria egyáltalán nem hibáztatható azért, mert nem mérte fel a helyzetet, és nem amiatt, mert fiatal, hanem mert érthető, hogy egy spanyol lány társaságot akar találni Németországban.

Nyilvánvaló az, hogy a banda nem profi. Ezzel nincs semmi gond, de egyes pillanatokban olyan észveszejtő hibákat követtek el, hogy az sem az adrenalinra, sem az alkoholra nem fogható. Gondolok itt például arra a jelenetre, amikor a rablásból visszatérve a klubjuk mellett hagyják a lopott autót, ráadásul úgy, hogy még az alvó/részeg haverjukat is benne hagyják. Ez kicsit furcsa volt.

A Victoria már régóta porosodott a gépemen, akármennyire is érdekelt, valahogy sosem jutottam oda, hogy meg is nézzem. Szombat késő este körül gondoltam, hogy belenézek, és egészen vasárnap hajnalig, azaz a film végéig nem is engedett el, pedig tényleg nagyon fáradt voltam.

Mint már mondtam, egy kellemes buliként indul, a lányt körbevezetik az igazi berlini éjszakába, majd olyan erővel és hirtelenséggel csap át egy kemény, lelket tépő thriller-drámába, hogy az igazi filmmániásokat is eléggé megviseli.

Nem tudom, milyen különleges dologgal rendelkezik, ami miatt már a sokadik napja rágódok rajta szüntelenül, de az a film, ami engem ennyire be tud vonni és ilyen sok idő múlva sem ereszt el, az számomra minden hibájával együtt csak tökéletes lehet.

Értékelés: 10/10

"Érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod.

Luis Buñuel tipikusan az a rendező, akinek a filmjei mindenki számára mást jelentenek, hiszen rengeteg fontos üzenettel bírnak, melyek a mai napig is érvényesek. Első találkozásom a mexikói rendezőlegendával, a Salvador Dalí festőművésszel közösen készített Andalúziai kutya, mely egyben a bemutatkozó műve volt. Bevallom őszintén, túl kevés vagyok én egy igazi szürrealista filmhez.

A kezdeti nehézség azonban nem vett el a kedvem, de meglepődve vettem észre, hogy a Buñuel-filmográfiából egy nagyon fontos darab kimaradt eddig az életemből, ez pedig Az öldöklő angyal. A témája kellően érdekelt ahhoz, hogy a húsvétra egy kicsit fittyet hányva bepótoljam a kimaradásomat.

Egy házaspár egy előadás után vacsorát ad barátaiknak, ismerőseiknek. Eddig semmi különös, kaviár, pezsgő, hangos beszélgetések: ahogy az lenni szokott. Az összes ember viszont, aki a házban tartózkodik néhány cseléden kívül meglepődve konstatálja a reggel, hogy eszük ágában sem volt hazamenni. Majd amikor ezt megtehetnék, akkor sem megy. De miért nem?

Valószínűleg mindenkit ez a kérdés és az arra adott válasz foglalkoztat, véleményem szerint viszont egyáltalán nem ez a fontos, hiszen a szürrealizmus lényege pont ez, hogy a nézőnek, sőt, gyakran a karaktereknek sincs fogalmuk arról, hogy mi történik és a csattanó sincs hosszasan megmagyarázva, csak egyszerűen megtörténik.

Számomra sokkal inkább arról szól ez a film, hogy az emberek nagy részét, nemcsak a burzsoáziára gondolva, mennyire befolyásolja, hogy a másik mit csinál. „Ha felveszi a kabátját, mennünk kéne nekünk is. Hopp! De levette! Akkor maradjunk.” És így tovább..

Az a példa persze eléggé radikális, hogy egyetlen ember sem képes elhagyni a helységet, de burkoltabb formában a mai napig is találkozunk ezzel a szituációval.

Miért van ez? Az emberek félnek, hogy egyedül maradnak egy adott élethelyzetben? Vagy egyszerűen csak az egy hajóba evezünk feelinget mindenki szereti? Fogalmam sincs, de Az öldöklő angyal remekül gondolkodtad el ezen.

A házaspáron kívül, akik a vacsorát tartják, nincs is igazi főszereplő, Buñuel sokkal inkább a lehető legkülönfélébb embereket, karaktereket és jellemeket mutat meg néhány percben. Az első harminc-harmincöt percben még mindenki magán viseli a leplét, jókat mosolyognak a bajszuk alatt és élvezik a vacsorát.

Amikor azonban a helyzet másnap rosszra fordul, mindenki megmutatja az igazi önmagát: érdemes például a vizes jelenetre gondolni, amikor ezek a nagy burzsoá, magukat felsőbbrendűnek gondoló emberek állat módjára próbálnak néhány deci vízhez jutni.

Abból is észre lehet venni, hogy Buñuel egy nagyon elgondolkodtató filmet alkotott, hogy tulajdonképpen semmi mással (pl.. operatőri munkával, forgatókönyvvel, színészekkel) nem foglalkozok, csak a témával, az üzenettel és a kicsit sem burkolt társadalomkritikával.

Összefoglalva egy gyakran szégyentelenül abszurd és elgondolkodtató 100 percben részesül az, aki rászánja magát Az öldöklő angyal megnézésére, ugyanakkor érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod. 

Értékelés: 10/8,5