"Jamie Dornan és Dakota Johnson között érezhetően forró volt a levegő a 18+-os jelenetek közben, viszont még ez sem tudja elfeledtetni azt a tényt, hogy a film mennyire is nem megy sehová."

E. L. James egy csapásra berobbant a köztudatba az Ötven árnyalat trilógiával, ami persze kihagyhatatlan szisztéma volt a filmeseknek, így nem is kellett sokat várni a megfilmesítésére. Kevés olyan eset van, amikor úgy nézek meg egy alkotást, hogy az érdeklődésem egy százalékát sem tudja felkelteni, csakis a nagy hype és a jórészt negatív kritikák miatt ültem le és néztem meg a Sam Taylor-Johnson kezei közül kikerülő filmet, ami pontosan azt hozta, amit vártam: két órányi depressziót.

Csak hogy ne legyek annyira szőrös szívű a rajongókkal, kezdem egy pozitívummal. Egy erotikus drámának az egyik legfontosabb alappillére, ha megvan a két főszereplő közti kémia, hiszen a nézőnek el kell hinnie, hogy valóban ennyire be vannak vadulva, és mindent megtennének egymásért, a Szürke ötven árnyalatában Jamie Dornan és Dakota Johnson között pedig érezhetően forró volt a levegő a 18+-os jelenetek közben, viszont még ez sem tudja elfeledtetni azt a tényt, hogy a film mennyire is nem megy sehová.

Amellett, hogy ebből két óra iszonyúan sok idő és unalommal teli, még ezek mellé kapunk ostoba és teljesen értelmetlen jeleneteket is: a film Anastasiával kezdődik, mint egy besegítő újságíró, aki éppen a híres üzletembert, Christian Grey-t akarja faggatni. Már az első percekben romantikát akartak generálni, ezért Anastasia elnyög egy olyan mondatot az interjú közepén, hogy Mr. Grey-nek biztosan nagy a szíve, és kedves ember. Ezt úgy mondja természetesen, hogy még soha az életben nem találkoztak.

A kínos kérdezz-felelek párbeszéd pedig átmegy vígjátékba, legalábbis nekünk, magyaroknak. Nem tudom, hányan ismerik Friderikusz Sándor Meglepő és mulatságos című műsorát, de abban a show-ban történt, hogy egy kezdőnek beállított újságíró Geszti Péterrel készített interjút, a beszélgetésük pedig fordulatot vesz, és a rapper kezdi el faggatni az újságírót, hogy mi a célja az életben, meg mivel szeretne foglalkozni, mivel az egy mukkot nem tud tőle kérdezni. A Szürke ötven árnyalatának ezen jelenete pedig szinte ugyanígy történt.

A történet dióhéjban egy teljesen hétköznapi lányról szól, egy szép napon azonban teljesen felborul az addig nyugodt mederben folyó élete, amikor találkozik a fess és fiatal, nem mellesleg gazdag Christian Grey-jel, akinek, ahogy ő mondja, "kicsit más az ízlése."

Egyik karakter helyzetét sem tudjuk megfelelő módon megérteni, Anastasiát azért, mert nincs olyan nő, aki ennyi ideig hagyná, hogy ilyen ocsmány dolgokat műveljenek vele, Christian-t pedig az idegesítő felsőbbrendűsködéséért tudnánk a pokolra küldeni, meg persze a furcsa hajlamáért, ami a film közben leginkább idegesítően hat, sem mint megrázóan.

A rendezőnő, Sam Taylor-Johnson egyébként azt nyilatkozta, hogy valóságos háború dúlt közte és az írónő között, hisz mind a ketten másként képzeltek el egy-egy jelenetet, ami viszont maradandó nyomot hagyott a filmben. Úgy tudnám elképzelni ezeket a civódásokat, hogy E. L. James valószínűleg az összes percet Dakota Johnson és Jamie Dornan pucérkodásával töltötte volna, míg a 48 éves direktor asszony inkább a drámai vonalakra próbált volna rámenni.

Továbbá rengeteg hibát is észre lehet venni, ami még nézhetetlenebbé teszik a Szürke ötven árnyalatát, ezek közül az egyik a bárban történik, amikor Anastasia próbálná kitombolni magát kissé illuminált állapotban, és felhívja Mr. Grey-t, hogy jól kiossza. A férfi persze rögtön azt kezdi el kérdezgetni, hogy hol van, és menjen el, néhány pillanaton belül pedig már hopp, ott is terem a pub előtt! Akármennyire is gazdag, azért nem hinném róla, hogy olyan speckó cuccai lennének, mint Bryan Mills-nek, és egy perc eltelte alatt beazonosítja, majd oda is fuvaroztatja magát a helyszín elé. Fantasztikus!

Az igazság pedig az, hogy ebből az uralkodó-alávetett témából akár jó dolog is kisülhetett volna: egy tapasztaltabb rendező, egy nem mindenbe belekötő írónő, és egy nem annyira szétszórt történet kellett volna ahhoz, hogy működjön a film, mely így viszont csak két órányi unalmat tud adni, amit kissé kompenzál Dakota Johnson pompás felső/alsó teste és a forgatókönyv, melynek egyes szakaszai akár egy amatőr írói pályázatra is felvételt nyernének.

Értékelés: 10/4

"Egy mondatban összefoglalva: ha tetszett az első rész, ez is betalál nálad, úgyhogy irány a mozi!"

Tudjátok milyen érzésekkel foglaltam jegyet a premiernapon az Argo 2-re? Látni fogok kilencven percen keresztül értelmetlen, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul vicces jelenetek sokaságát, amelybe egy csepp értelmet sem kell keresni, és akkor garantáltan tetszeni fog Árpa Attila új agymenése. Szóval mondhatjuk azt, hogy nagy reményekkel ültem be a filmre, hisz Balogh Tibi és bandája mellett Kulka János is feltűnik, no nem mint Mágenheim doktor: ő alakítja János san-t, a kegyetlen japánt, aki senkit és semmit nem kímél. Ilyen felhozatal mellett persze, hogy moziban kellett megnézni, sőt, az sem tántorított el, hogy a kezdeti jó kritikák után az emberek leginkább vegyesen fogadták a filmet.

Sokan azt hiszik, az Argo első része azért lett kultfilm, mert trágár: nos, nem. Azért lett kult, mert iszonyúan poénos, meglepően határozott, vagány, és a 2000-es évek közepén, amikor leginkább buta romantikus filmeket támogatott a Filmalap, igazi üde színfolt volt ez a gyatra felhozatal mellett.

Meglepő módon pedig Árpa Attila a maga flegma módján annyira kitanulta a filmkészítést, hogy az Argo 2 első percein azt éreztem, mintha egy amerikai rendező között lenne ez a film.

Továbbá azért is örülök, hogy moziban néztem meg, mert ha esetleg internetről, letöltve kezdtem volna neki, lehet, tíz perc után abbahagytam volna. Mert be kell vallani, az eleje, attól függetlenül, hogy magyar filmesektől rettentően meglepő és érdekes, ugyanakkor unalmas is, és a történet szempontjából semmi szükség rá.

Már az járt a fejemben, hogy ebből jó tutira nem sülhet ki, de miután a nagy szakállú Tibi kijött a börtönből, egy más fajta mederbe kezdett el folyni a film. Ahogy egyre jobban ismerjük meg, mi történt a szereplőkkel mostanra, a poénok is özönleni kezdenek, ezek közül kimagasló például az, amikor internetes tanfolyamra indulnak, mert nem tudják, mi az az operációs rendszer, vagy az adathordozó, vagy egyáltalán, a számítógép.

Bodri karaktere egyszerűen fenomenális, szinte biztos vagyok benne, hogy Scherer Péter a való életben is ugyanolyan kedves és jóakaratú, mint az általa megformált szereplő, Tibin pedig egyre jobban jöttek ki Árpa Attila jellemvonásai: annyira magabiztos, annyira vagány lett az utolsó buli óta, hogy lehet azt gondolta, ő maga Uma Thurman férfiváltozata a Kill Bill-ből.

Történetünk tehát tíz évvel később játszódik, amikor is a banda újra összejön, Tibi kijön a börtönből, Bodri egy saját ételfutári vállalkozást indít a találó BodriFood néven, Tyson-nak pedig olyan kicsi az agya, hogy az őt ért lövés nem érintette teljesen az agyát, így nem halt meg. Psycho pedig, Psycho.

Ha már a karaktereknél tartunk, a Tejesember például már megint felbukkant egy kis szerepre, Bodri őt üti el a film kezdő perceiben, és a végén is tiszteletét teszi, de szükség nem igazán volt rá, olyan érzésem van, hogy mivel Árpa Attila szinte mindenkit behívott az első részből, Oszter Sándort sem akarta kihagyni.

Van itt minden, ami szem, szájnak ingere: tigris, a tank, briliáns cigányok és briliáns cigány esküvő, Tibi kisgatyában, és mit ad Isten, Tyson balszerencséje a fejlövése után sem ér véget.

Hogy egy kis negatívumot is keressünk a filmben, az akciójelenetek, bármennyire is sok volt belőlük, nem voltak annyira kidolgozottak, de az elején a BodriFood kocsival az üldözés tényleg baromi jó volt, és azok a lassítások...

A színészek mesteriek, az operatőri munka szintúgy, Árpa azzal a Christoph Vitt-tel dolgozott együtt, aki már az első rész kamerázásáért is felelt, plusz még valamit meg kell említenem: ritkán van olyan, hogy én a moziban 'majd kiesek a székből, de az Argo 2 egyes poénjain valóban így történt. (Úgy szoktam csinálni, hogy direkt visszafogom a nevetést egyes filmeknél, és ha ez nem megy, tudom, hogy az egy kiváló vígjáték. Bár simán nevetek egy horrorfilmen is, csak az Asylum filmstúdió kezei közül kerüljön ki.)

Szerintem megérte várni a nézőknek ennyi éven keresztül, sőt, többször a premierdátum is tolódott, de ha képesek voltak kitartani, kaphatnak másfél órányi szórakozást, ahol elfelejted, hogy holnapután megint túlóráznod kell, vagy a főnök megint leszidott, mert átadod magad Balogh Tibi és csapatának teljesen esztelen és furcsa kalandjainak, amelyet még az a tény sem tud lerontani, hogy többet hangzik el a filmbe mindenféle trágár szó, mint amit egy, amúgy agresszív természetű ember az életébe valaha is kimond.
Ráadásként még annyit tennék hozzá, hogy kicsit úgy éreztem, mintha se eleje, se vége nem lenne, de lehet, hogy csak annyira jót tudtam szórakozni rajta, hogy észre se vettem az idő múlását. Egy mondatban összefoglalva tehát: ha tetszett az első rész, ez is betalál nálad, úgyhogy irány a mozi!

Értékelés: 10/8

"Olivier Megaton mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is."

A helyzet az, hogy hatalmasat csalódtam. Az egy dolog, hogy Olivier Megaton nem tud rendezni. Az szintén egy dolog, hogy Liam Neeson lassacskán teljesen kiöregedik Bryan Mills karakteréből, de az már nálam is kiveri a biztosítékot, hogy egy ilyen vállalhatatlan módon zárják le a harcos apuka történetét. Nem tudom, hogy Megaton vagy Luc Besson mit gondolt, de ha ez a hála azért, hogy az első rész kétszáz milliót, a második rész pedig majdnem négyszáz milliót hozott a konyhára, köszönjük, nem kérünk belőle.

Azt sem tudom, pontosan hol kezdjem. Emlékszem még, amikor néhány évvel ezelőtt a Taken első része csak úgy berobbant Hollywood-ba és kis hazánkba is, s már akkor jókora rajongótábort szerzett magának a film. Hozzáteszem, megérdemelte, hisz nem kell benne értelmet keresni, és akkor működik. A folytatás már csak a középkategóriát ütötte meg, az Elrabolva 3 pedig annyira, de annyira rossz, hogy nincsenek rá megfelelő szavak, amivel el lehetne mondani ezt az érzést.

Nulla elvárással ültem le megnézni a filmet, ugyanakkor érdekelt is, a Szállító 3. és a Colombiana direktora hogy fogja beleszúrni a kést még utoljára a Taken franchise-ba. És azt kell mondjam, hogy mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is.

Gondoljunk csak bele, miért is volt jó az első rész, azon kívül, hogy nem a dilettáns szinonímája, Olivier Megaton ült a rendezői székben, hanem Pierre Morel: nem volt benne semmi eget verő üzenet, amit át akarna adni, cserébe viszont annyira szórakoztató és izgalmas volt, hogy mindenki tűkön ülve várta a folytatást.

Ha olvasod ezeket a sorokat, azt gondolhatod, mióta láttam a második részt, csak azt várom, hogy a harmadikat alázhassam, pedig nem így van. Sőt, egy halvány remény azért volt bennem, mivel Neeson azt nyilatkozta, hogy nem akarja hülyére venni a nézőt, ezért nem lesz a filmben több emberrablás.

A nyilatkozata egyik részét tartotta csak meg, de nem is ez a lényeg: a 115 hosszú perc alatt teljes mértékben úgy érzem, hogy palira vettek. Ha nem Neeson, akkor Megaton.

Mint már említettem, a második rész egy nagy semmi volt, de legalább az akciójelenetekre azt lehetett mondani, hogy vállalhatók voltak, ha nem is olyan, mint az első felvonásban. Itt viszont olyan érzésem van, mintha felvették volna a film összes jelenetét, a rendező és a vágó leült néhány finom olasz bor társaságában, és elkezdik vagdosni az egész filmet valami olyan inkoherens és élvezhetetlen módon, hogy azon nyomban hypót gargalizálnál le a torkodon. Mintha csak azon ment volna a fogadás, hogy ki tud többet vágni egy jelenet során..

Azt megértem, hogy az ír származású fenegyerek már öreg, és ez az egyetlen mód, amivel el lehet takarni a dublőrét, de akkor egyrészt minek forgatnak még egy filmet, ha ennyire "életképtelen", másrészt pedig speciel akkor miért vágnak két perc alatt százszor, amikor nincsen akciójelenet.

A dióhéjú történet dióhéjban: Brynan Mills lassan azt hiszi, minden megpróbáltatás véget ért az életében, és most már nyugodt mederben mehet tovább az élete. Ez azonban természetesen nincs így, mivel feleségét holtan találják otthonában. Mills-nek menekülnie kell, miután a rendőrök félreértik a helyzetet, eközben pedig drága asszonya gyilkosát is meg kell találnia. Emellé kapunk még egy okosnak beállított, amúgy teljesen hülye nyomozót, akin eltűnődsz, hogyha tényleg ilyenek Amerikában a titkosszolgálat emberei, akkor nagyon nagy bajban van az ország.

Plusz itt van nekünk Lenore, aki konkrétan három férjet fogyaszt el három rész alatt, ráadásul a botrányos hibákról, amik hemzsegnek a filmben, még nem is beszéltem. Itt van például a nyomozó egyik utolsó mondata, amikor is azt mondja Mills-nek, hogy az elejétől a végéig tudta, hogy nem az újdonsült nagyapa volt a tettes, mivel a fánk még meleg volt.

Akkor teszi fel a kérdést józan paraszti ésszel az ember. Mi a redvás szétcseszett francért küldted rá a fél amerikai rendfenntartó erőt, ha tudtad, hogy nem ez a pasi a gyilkos? Jézusom.. Azon pedig már csak nevetni tudtam, hogy egy-egy karakter, legyen az fő, vagy mellékszereplő, csak így eltűnik 10-15 percre, amíg valaki más van reflektorfényben.

A végére pedig szántak egy "hatalmas csavart", amitől valószínűleg azt várták, hogy menten a moziteremben hugyozzam össze magam, de mondok jobbat: aki egy kicsit is szemfüles az első percekben, rögtön rájön, hogy ki is igazából a hunyó.

Összefoglalva tehát Olivier Megaton tiltólistára került, és valószínűleg soha többé nem kerül le onnan, legalábbis az én szememben, Luc Besson-nak végre normális és új ötleteket kéne szereznie, ahelyett, hogy folytatásokat készít, plusz a Taken trilógiát is most már végleg be kell fejezni. Mindenki boldog, happy end, mi kell még? A stúdió nagyot kaszált, Neeson nagypapa lesz, én pedig örülök mint majom a farkamnak, hisz vége lett a filmnek.

Értékelés: 10/3

"Nem a történetben, vagy a forgatókönyvben kell keresni az értelmet. Egyszerűen át kell adnod magad a brutálisan látványos jeleneteknek, Jason Shatham félelmetes tekintetének, és a szívfacsaró utolsó néhány percnek."

2013 novemberében mindenki megdöbbent a hír hallatán, hogy Paul Walker, a Halálos iramban filmek sztárja egy autóbalesetben örökre lehunyta a szemét. A 7. rész stábjának újra kellett írnia a forgatókönyv nagy részét, Walker-t pedig digitálisan rajzolták meg, vagy a testvére helyettesítette. Bevallom, én sosem rajongtam a szériáért, én hülye a király autók és a jó nők mellett értelmet is kerestem, de azt sajnos nem nagyon találtam.

Ennek ellenére a Furious 7 az egyik legjobb darab a sorozatban, ami leginkább James Wan-nak, a film rendezőjének köszönhető. A direktor eddig leginkább horrorfilmekhez adta a nevét, ő készítette például a Démonok között-et, ami az elmúlt évek egyik legjobb horrorja, de emellett vállalhatatlan produkciók producereként is tevékenykedett. (Fűrész sorozat).

Amikor először megtudtam, hogy a Halálos iramban 7 rendezője lesz, kissé kételkedtem, hisz egyrészt még nem olyan tapasztalt, mint elődjei, és eddig csak horrorokat készített, viszont hál' Istennek egyáltalán nem éreztem azt, hogy nagy falat lett volna neki.

Sőt, az első perctől az utolsóig olyan magabiztosan száguld Wan, hogy legszívesebben most rögtön leszerződtettem volna még két rész erejéig. A Halálos iramban hetedik része talán még sosem volt ennyire halálos, ennyire pörgős, ennyire élénk, az pedig egy plusz piros pont, hogy a nagy költségvetésnek "köszönhetően" pedig még az olyan jobb napokat látott előadókat is rá tudta venni a színészkedésre, mint például Kurt Russell, Jason Statham, vagy Dwayne Johnson.

De még James Wan sem tudja kikerülni azt, amibe eddig minden Halálos iramban film bicskája beletört. A vágás gyakran idegesítő, a kamerarángatás leginkább hányást idéz elő, az akciójelenetekből pedig nemes egyszerűséggel már SOK. Elég nagy butaság megvádolni a szériát, hogy sok benne az akció, de néhány ultracool-nak beállított verekedős jelenetet már tényleg untam. (Nem a csajbunyót.)

Sosem az volt az elvárásom a hét rész alatt, hogy élethű legyen, hiszen a film minden harmadik percében történik valami olyasmi, amit leginkább a lehetetlenséggel lehetne jellemezni, de valószínűleg csak én tartottam megint csak soknak azt a részt, amikor Walker és Diesel kb. három felhőkarcolón repülnek át egy kocsival.

A történet szerint Dominic és Brian visszatér az Egyesült Államokba, miután kegyelmet kaptak. Egyikőjük sem tud átlagemberként viselkedni, Walker karakterének például nem az autók, vagy a nők hiányoznak, hanem a golyók. Utóbbi már nem is jöhet szóba, hiszen házas, és egy gyermeke is született. Deckard Shaw, a főgonosz azonban nem sokáig hagyja, hogy békében és nyugalomban legyenek, hadjáratát pedig Han meggyilkolásával kezdi. Természetesen több se kell a csapatnak.

Mint már mondtam, nem a történetben, vagy a forgatókönyvben kell keresni az értelmet. Egyszerűen át kell adnod magad a brutálisan látványos jeleneteknek, Jason Shatham félelmetes tekintetének, és a szívfacsaró utolsó néhány percnek.

Vin Diesel nem csak a filmben, hanem a való életben is barátja volt Walker-nek, a búcsú pedig olyan szép és megható lett, hogy sok embernél eltört a mécses a moziban.

Összefoglalva tehát, a Halálos iramban 7 minden hibája ellenére egy szórakoztató, sokszor vicces akciófilm, mely bebizonyította, James Wan nem csak a horrorokhoz ért, Jason Statham pedig kíméletlen pszichopatát is ugyanolyan jól tud alakítani, mint egy igazságos, magabiztos szállítót.

Értékelés: 10/7,5

"A Muck halva született. Annyira kidolgozatlan, annyira semmitmondó, és annyira rossz, hogy sokszor már a nevető- és a sírógörcs is kerülgetett."

Amikor az Ultraviolát vagy a Sharknado-t volt szerencsém nézni, azt hittem, annál már nem lehet rosszabb. Mégis ki gondolná, hogy túl lehet szárnyalni a botrányossági skálán egy olyan filmet, ahol a főszereplő egy láncfűrésszel próbálja kivágni magát egy cápából? Nos, sajnálattal konstatálom, hogy a Muck-nak még ezt is sikerült felülmúlnia. A legidegesítőbb az, hogy még a Macskanőnél is komolyabb akar lenni, és elhiszi magáról, hogy egy nagyon jó indie horrorfilm. Az igazság viszont az, hogy életemben nem unatkoztam még ennyit, pedig a másfél órás játékidő alapjába véve nem adna rá okot, de tovább megyek, talán életembe nem láttam még ilyen rossz filmet!

Már a nyitó jelenet is teljesen kicsapta a biztosítékot, persze akkor még nem tudtam, hogy milyen szenvedés is vár rám: néhány fiatal piszkosan és véresen előbújik egy mocsárból. Egyelőre nem tudjuk meg mi történt velük, ki elöl futnak, miért véresek, de ez most még nem is fontos, hiszen a történet későbbi részébe majd megtudjuk.

Nem! Hölgyeim és uraim, a világ első filmje, amelynek egyszerűen nincsen története! Nehéz elhinni, de így van. A készítők egyszerűen nem vették arra a fáradtságot, hogy bemutassák az alapszituációt, így már a nyolcadik percben teljesen érdektelenné válik. A Muck egyszerűen ahhoz túl buta, hogy klisés legyen.

Tény, hogy kicsit sem a megszokott ZS filmek közé tartozik. Az egész annyiból áll, hogy néhány fiatal, akikkel nem tudjuk meg, hogy mi történt, bemerészkedik egy házba a mocsár mellett kb. két méterre, a házban viszont szörnyek vannak, akiknek nem hogy a szándékát, de még a nevét sem tudjuk meg.

Joggal mondom tehát, hogy a Muck halva született. Annyira kidolgozatlan, annyira semmitmondó, és annyira rossz, hogy sokszor már a nevető- és a sírógörcs is kerülgetett. Nevetőgörcs az ostoba és borzasztó jelenetek/dialógusok láttán, sírógörcs pedig azért, hogy egy ilyen kaliberű film egyáltalán elkészülhetett, ha ZS filmnek szánták, ha nem.

Már azon gondolkodtam, hogy levetem magamat az emeletről, annyi indokolatlan meztelenkedés volt benne, amit valószínűleg arra használtak, hogy kissé feledtetni tudják a nézővel, mennyire rossz is ez a Muck.

Az egyik szereplő, akinek nevére már az sem emlékszik, aki egy perccel ezelőtt még nézte a filmet, bemegy a városba, hogy telefont szerezzen. Hozzá kell tenni, ekkor már több barátja is meghalt. Egy nőtől kér segítséget, aki odaadja a mobilját egy selfiért és egy italért cserébe. A csávó pedig belemegy. What?? A barátjai haldokolnak, némelyik már meg is halt, és ő képtelen kivenni a csaj kezéből a telefont, hogy rendőrséget hívjon? Jesszusom..

Most szívesen megkérdezném a stábtól, hogy egyáltalán volt e forgatókönyv, mert amit a szereplők elmondtak, az mindenre hasonlított, csak épkézláb dialógusokra nem..

A Muck talán a világ legrosszabb filmje. Talán. De abban biztos vagyok, hogy a filmművészetben ilyen buta és értelmetlen lezárása még nem volt egy alkotásnak, ha ezt lezárásnak lehet nevezni. Nem tudom, mit is kellene most mondanom. Soha, semmilyen körülmények között ne nézd meg. Tekints rá úgy, mint a videóra a Kör című filmből: ha megnézed, meghalsz, csak nem hét nap múlva, hanem azonnal. Egy kicsit most én is meghaltam.

Értékelés: 10/0

"Az üzenete, amit át akar adni, rég lerágott csont, így a Végre otthon egy teljesen felejthető, rossz darab, ami se nem érdekes, se nem szép, a betétdal viszont lehet, hogy új kedvenc lesz."

Kevés olyan animációs film létezik a világon, ami valóban képes belopni magát a szívembe: ehhez nem egy aranyosan bólogató kismacska vagy egy kiskutya kell, hanem egy épkézláb történet, ami egyaránt a gyerekeknek és a felnőtteknek is érdekfeszítő marad, továbbá ötletes forgatókönyv, kedves figurák: nos, azt hiszem mindent felsoroltam, és nyugodtan kijelenthető, hogy a Végre otthon című rajzfilmben ezek egyáltalán nem, vagy csak említésre sem méltó ideig fellelhetők.

Egyszerűen semmi nincs meg benne, amitől emlékezetes maradna, vagy csak egyáltalán ne lenne idegesítő: a Shreket, az Így neveld a sárkányodat, vagy a Fel!-t is azért szerették sokan, mert minden percéről ódákat lehetne zengeni, a Végre otthon viszont csak szimplán idegesítő, inkább csúnya, mint sem cuki karakterekkel operáló mese, melynek nézése közben inkább a telefonoddal, vagy az óráddal szöszölnél, csak a képernyőt ne kellene bámulni.

Egy kisebb lavinát indított el az InterCom és a Cinema City, amikor nyáron a Majmok bolygója második részében, most pedig a Végre otthonban nem tudtak megegyezni a felek, így az izraeli mozitársaság nem sugározza a mesét. Ennek miért nem örültök, de most komolyan?

Idegesítő, együgyű, a szokásos animációs klisékkel próbálkozó film nézése közben a gyerekek fiatalabb rétegei talán még szórakoztatónak, a tinédzserek unalmasnak, a felnőttek pedig kibírhatatlannak fogják tartani, sőt, tovább megyek, néhány órával ezelőtt még a moziban ültem, és kerestem a szavakat, most pedig ha megpróbálok visszaemlékezni egy jelenetre, csak az ugrik be, hogy a kukorica olcsóbb, így azt kéne venni, a nachos viszont finomabb, és úgy is egyszer élünk!

Jim Parsons, Steve Martin, Rihanna, és Jennifer Lopez neve persze hívogató, és kíváncsi lettem volna mindenki Agymenőjének orgánumára, viszont így egy kibírhatatlanul rossz szinkronnal kellett beérnem, ami pont olyan, mint maga a film. (Pedig tapasztalt színészek adták a hangjukat, pl.. Seder Gábor, Forgács Gábor, vagy Gáspár Kata.)

A mérhetetlenül semmilyen történet szerint egy űrlényt olyannyira kiközösítettek ügyetlenkedése miatt, hogy a Földön kell bujkálnia. Találkozik egy fiatal lánnyal, akivel valamilyen úton módon összeismerkednek, és a sors úgy hozza, hogy együtt kell utazniuk.

A többi űrlény azonban szagot fog, és elkezdik üldözni a Földön Oh-t. Mi is lenne a legjobb megoldás, hát elkezdenek fejvesztve menekülni, a veszély azonban nem csak egy helyről leselkedik rájuk.

A szörny mentőakció című 2013-as animáció jutott először eszembe egyrészt a történet, másrészt a teljesen jellemtelen a szereplők miatt, de legalább tudott szórakoztatni.

A Végre otthonban is van egy-két megmosolyogtató jelenet, főleg a végén éreztem úgy, hogy összeszedettebben próbáltak hozzáállni a történethez, és nem a tömény unalmat akarják az arcunkba tolni, de ez egy 90 perces játékidő után igen csekélynek mondható.

A rajzok csúnyák, a szereplők rémisztőek, poén pedig nincs benne: nem túl fényes a helyzet. Persze arról nem szabad megfeledkezni, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült. Az viszont tagadhatatlan, hogy a felnőtteket kicsit sem tudja szórakoztatni, mint például A Lego kaland, vagy a Gru.

Az üzenete, amit át akar adni, rég lerágott csont, így a Végre otthon egy teljesen felejthető, rossz darab, ami se nem érdekes, se nem szép, a betétdal viszont lehet, hogy új kedvenc lesz.

Értékelés: 10/4

"Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe."

Nem gondolnám, hogy Neill Blomkamp direktort M. Night Shyamalan-hoz kellene hasonlítani, hiszen az egyik már több mint egy évtized óta ontja magából a rosszabbnál rosszabb filmeket, és az egész filmográfiáját egy alkotásra építette, a másik pedig az egész filmes karrierjét 2009-ben kezdte, a District 9 című világsikerrel. Egy kicsivel később mindenki izgatottan várta Blomkamp következő munkáját, az Elysium-ot, ami aztán óriási csalódás lett. (Inkább a nézőknek, mint a kritikusoknak, a Rotten például 68%-ra értékelte, ami a nézhető kategóriába tartozik, de persze ez a District után édeskevés.)

Az Elysium viszont olyannyira elvette az emberek kedvét a Blomkamp névtől, hogy már esélyt sem adtak új alkotásának, a Chappie-nek. És hogy jól tették e? Jól.

Az egyik nagy gond, hogy a rendező nem jött rá arra, hogy a nézők nem egy újabb District 9 filmet akarnak, hanem egy olyan minőségűt, mint az volt. (Vagyis nem olyat, mint az Elysium.) A helyszín ugyanaz, azaz Johannesburg, ami pont olyan közel áll Neill Blomkamp szívéhez, mint Sharlto Copley, aki Chappie hangját szolgáltatta. Aztán visszavette maga mellé feleségét és társíróját, Terri Tatchell-t, akivel együtt készítették el a District 9 szkriptjét, és ugyan most idegesítő kamerarángatások ritkán voltak, az alapkoncepció ugyanaz volt, és ez pont elég ahhoz, hogy a néző azt higgye, a rendező kifulladt az ötletekből.

Pedig én egyáltalán nem hiszem ezt.

Az effektek természetesen most is a legjobbak voltak, és egyes jeleneteket valóban eltaláltak, például azt, amikor Yo-Landi mesét olvas az ágyban a robotnak, viszont ezeket teljesen lerombolja a borzasztó karakterépítés, és maga, a karakterek. Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe, de mit is várunk egy olyan énekes-színészektől, akiknek az a nevük, hogy Ninja, vagy Yo-Landi Visser. Talán Blomkamp hangsúlyozni akarta, hogy ez egy vérbeli Dél-afrikai film, de pont nem ezzel kellett volna.

Aztán pont a rendezőtől nem várnám, hogy egy klisés filmet készítsen, mivel akkoriban a District 9-ról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy közhelyes lenne, aztán itt van nekünk Dev Patel, az esetlen okostojás, aki már a Marigold Hotel óta mindig ugyanazt a szerepet hozza, Sigourney Weaver-nek csak egy-két tiszteletjelenet jutott, Hugh Jackman-nek meg jól állna a gonosz szerep, de a rettentően szürke és unalmas forgatókönyv az ő karakterét is tönkre teszi.

Leginkább a buta szóval lehetne jellemezni a filmet, amiben az elejétől a végéig érződik a potenciál, amit csak ritkánként használnak fel, egybevéve pedig egy néhol unalmas, banális, de nem mindennapi filmet kapunk, az pedig, hogy ennire nincs kereslet a Chappie iránt, csak Blomkamp-nak és csapatának köszönhető.

Kár, mert az ötlet jó volt.

Értékelés: 10/4,5