"Vannak megmosolyogtató dialógusok benne, de az évek során annyi horror- és vámpírparódia látott már napvilágot, hogy csak fogod a fejed a klisés poénok láttán."

A vámpírfilmeket egészen a XX. század elejéig is vissza lehet vezetni, sőt, a Lugosi Béla által megformált Drakula című film 1931-ben, még mai szemmel is korszakalkotó műnek számít. Aztán jött a 9-es terv az űrből, Ed Wood "mesterműve", ami az egész akkori filmkészítést romba döntötte, de azt majd máskor.. A vámpíros műremekek közé tartozik a Nosferatu, a Vámpírok bálja, a Vámpír árnyéka, de én kedvencemet is ide sorolnám, az Alkonyattól pirkadatig-ot, hiszen kevesebb olyan alkotás létezik a földön, amiben annyi maradandó beszólás és remek jelenet lenne.

A mostani évezredben azonban látszólag megunták a komoly vámpírsztorikat, így jobb híján paródiákba kezdtek bele a filmstúdiók. Ezek közé tartozik Richelle Mead írónő könyvének filmváltozata is, a Vámpírakadémia.

Az a baj ezzel az egész műfajjal, hogy ennyi év után már a legtehetségesebb rendezők sem tudnak újat felmutatni. Ott van Mel Brooks 1995-ös Drakula halott és élvezi című darabjával, mely se nem vicces, se nem maradandó, viszont remek példának szolgál, hogy ilyen elismert filmeseknek is könnyen beletörik a bicskájuk a vámpírfilmekbe.

Így van ez a Vámpírakadémiával is. Sokak számára már elvárás sem volt, hogy felmutasson valami olyat, amit előtte még nem láttunk, viszont akkor legalább szórakoztasson. Vígjátéknak van titulálva, másutt drámának, viszont már az első húsz percben látod, hogy mindkettőnek csapnivaló. (Hozzá kell tenni, leginkább az előbbi dominál, dráma kb. annyi van benne, mint Selena Gomez tinifilmjeiben.

Annyiban viszont pozitív a helyzet, hogy legalább vannak benne dhampyr-ok, amit már Uwe Boll 2005-ban olyan hitelesen a vászonra vitt a Bloodrayne-nel, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy Zoey Deutch próbált színészkedni, a többiek viszont förtelmesek voltak.

Az a legszebb az egészben, hogy alig tíz perc alatt, ha nem kevesebb, ledarálják nekünk az egész sztorit, a szereplőket, a kapcsolatokat, hogy kik is pontosan a dhampyr-ok és a momák, és ha nem érted, akkor bocsi, lehet innen elmenni - Gyurcsány Ferenc szavaival élve.

Vannak megmosolyogtató dialógusok benne, de az évek során annyi horror- és vámpírparódia látott már napvilágot, hogy csak fogod a fejed a klisés poénok láttán, amin a készítők valószínűleg nevettek, és ezzel nincs gond, de nekünk had ne kelljen.

Az akciójeleneteket ostoba kamerarángatással próbálták "élethűvé" tenni, amivel csak annyit értek el, hogy többször is liftezett a gyomrom, és ennek tetejébe még úgy éreztem magam, mintha egy Michael Bay filmben lennék. (Hányinger és Michael Bay film? Hívja valaki az orvost!)

Mark Waters, a rendező egyáltalán nem ismeretlen a szakmában, ő jegyzi többek között a Mr. Popper pingvinjeit az Excsajok szellemét, de olyan kiváló alkotások is a nevéhez fűződnek, mint az 500 nap nyár. Waters-re tehát közel sem lehet azt mondani, hogy tapasztalatlan, vagy hogy rossz, csupán annyira bugyuta és felesleg a Vámpírakadémia, hogy ostoba dolog volt egyáltalán elkészíteni.

Értem én, hogy azoknak a tinicsajoknak készült, akik már a könyv borítójától is a mennyekbe voltak, és gyanítom, nekik tetszett is, de az összes többi ember, aki önszántából vagy "erőszakkal" végig ülte a filmet, valószínűleg stroke-ot, vagy különféle rohamokat kaptak a moziból kijövet. (Ezért ajánlatos egy kórház aulájában megnézni a Vámpírakadémiát.)

Értékelés: 10/3

Rendező:  Mark Waters
Forgatókönyvíró:  Daniel Waters
Zeneszerző:  Rolfe Kent
Operatőr:  Tony Piere-Roberts
Vágó:  Chris Gill
Szereplők:  Zoey Deutch, Lucy Fry, Olga Kurylenko, Sarah Hyland

"Az alaptörténet önmagában érdekes lett volna, ha nem látszana annyira, hogy miért is készült el ez a film. Nem a bevétel miatt, sem azért, hogy a kritikusok agyondicsérjék: ez egy legális agymosás akart lenni az ateisták részére."

Szerintem nagy hiba, amikor a filmek állást foglalnak egy adott téma kapcsán. Olyannak kéne lennie, mint egy bírónak: pártatlannak maradnia, ugyanakkor végighallgatni a vádlottat és a perest is, aztán döntenie. Nos, egyértelmű, hogy a God's not dead, szabad fordításban Isten nem halott, egyáltalán nem akar bírósdit játszani, ehelyett az orrunk alá dörgöli, hogy Istenbe hinni kell, és aki nem hisz, lecsap rá a gonosz.

A majdnem kétórás játékidő alatt úgy éreztem, mintha a film megkérdezné tőlünk, hogy hiszünk e Istenbe, és ha a válaszunk nem, akkor pofán csap egy hatalmas téglával. Mert az is magától értetődik, hogy a God's not dead készítői hívők, és ezzel nem is lenne semmi baj egészen addig, amíg másra nem szeretnék ezt a hitet rátukmálni.

Görcsösen próbálja az ateistákat meggyőzni, hogy nincs igazuk, miközben ember nem létezik a földön, aki meg tudná mondani, hogy ebben az igen megosztó témában kinek is van pontosan igaza. (Mondjuk erősen kétlem, hogy az ateisták egy ilyen című filmet megnéztek volna.)

Én magamat se ateistának, se hívőnek nem mondanám, valószínűleg a "nem járok vasárnaponként a templomba, viszont a focimeccseken sem szoktam Istent szidni" kategóriába tartozom, szóval nézhetjük úgy is, hogy objektíven szenvedtem végig ezt az indokolatlanul hosszú alkotást.

Viszont meg kell vallani, hogy a filmnek vannak nagyon erős jelenetei. Szám szerint azt hiszem három, és mind a tanteremben játszódik, az egyetemen. Akkor, amikor a főszereplő, Josh Wheaton próbálja megmagyarázni erősen ateista tanárjának és a többi diáknak, hogy Isten létezik, és nem halt meg, ahogy azt állítják ők.

Egyedül ebben a néhány percben éreztem azt, hogy igenis, a színészek odatették magukat, a forgatókönyv jó volt, és hogy egyáltalán, feszültséget éreztem. Persze ezek a jó érzések rögtön lementek a béka segge alá, amikor rájöttem, hogy ez igazából egy tinifilmekre hajazó propaganda lenne, amit inkább egy fiókba kellene zárni, a kulcsot pedig bedobni a tengerbe, sem mint, hogy emberek ezt lássák.

Az alaptörténet önmagában érdekes lett volna, ha nem látszana annyira, hogy miért is készült el ez a film. Nem a bevétel miatt, sem azért, hogy a kritikusok agyondicsérjék: ez egy legális agymosás akart lenni az ateisták részére.

A színészek nem véletlenül névtelenek a szakmában, egyedül David A.R. White arca volt ismerős valahonnan, bár a filmográfiáját elnézve nem hinném, hogy egyetlen alkotást is láttam tőle, a főszereplő srácról, Shane Harper-ről pedig mindent elmond, hogy a God's not dead előtt néhány évvel a Sok sikert, Charlie! című Disney sorozatban "remekelt".

Összességében tehát tagadhatatlan, hogy van hat perc jó rész benne, hozzáteszem, a film 113 perces, sőt, a hossza ellenére néhol beteges jelenetek vannak benne, főleg az verte ki nálam a biztosítékot, amikor a két lelki pásztor, miután elütöttek egy elején hívő, a halála pillanatában azonban megtérő embert, mosolyogva és megkönnyebbülve fogadják a tragédiát, hogy "huh, de jó, hogy megtért, mielőtt megdöglött szerencsétlen, így biztos a mennybe kerül, ünnepeljük meg.."

Amúgy tényleg nem viccelek, a pasi az élettelen test felett, akit előtte néhány perccel ütöttek el, tényleg azt mondja, hogy ünnepeljük meg. Hát, ez majd a tárgyaláson kiderül barátom...

Ha két órát el akartok pazarolni az életetekből, vagy valami rosszat tettetek, és vezekelni szeretnétek, hát rajta, sebtibe töltsétek le a filmet, de ezen kivételekkel senkinek nem ajánlom.

Értékelés: 10/3

"Thomas McCarthy rendezőként még csak egy filmet jegyez, és ez a fajta rendezői tapasztalatlanság érezhető volt a Cipőbűvölőn is."

Adam Sandler köztudottan nem a színészi tehetségéről lett világsztár. A fingós-hugyuzós poénjain már több mint egy évtizeden át fogja a fejét a kritikustársadalom, és mindenki, akinek egy csöpp igazi humorérzéke is van. A Jack és Jill, a Nagyfiúk és a Nagyfiúk folytatása mind azt bizonyítja, hogy a negyvennyolc éves színész egyáltalán nem akar változtatni a filmjei minőségén. A Blended, magyar címén Kavarás tagadhatatlanul egy unalmas, rossz alkotás, de egyáltalán nem hasonlítható össze a korábbi munkáival.

Egyébként nem rég jött ki a Pixel előzetese, nagyon kíváncsi vagyok rá, hiszen amellett, hogy egyszerre vicces és iszonyúan abszurd, lehet, ez lesz Sandler nagy kiugrása. A Cipőbűvölőről is azt hittem, kár, hogy nem így lett.

Viszont ami a legfontosabb, látom és értékelem is azt, hogy most ténylegesen ki akar lépni eddigi imidzséből, és nem célja, hogy újbóli Arany Málna jelöléseket/díjakat szerezzen. Először is le kell szögeznem, hogy valóban érdekelt a film, annak ellenére, hogy Sandler már rengetegszer eljátszotta a bizalmamat.

Minden adott volt, hogy a színész kitörjön a hírnevéből, és megmutassa, nem csak erre képes. A gond csak az, hogy Thomas McCarthy remek forgatókönyvíró, hisz az ő nevéhez fűződik a Fel! és a BAFTA-díjas Az állomásfőnök is, de rendezőként még csak egy filmet jegyez, és ez a fajta rendezői tapasztalatlanság érezhető volt a Cipbőbűvölőn is.

Nem tudja merre menjen, elveszik a saját történetében, se eleje, se vége, ezeket a hibákat viszont nagyrészt kiegyenlíti néhány jelenet ötletessége, Sandler-re pedig közel sem lehet azt mondani, hogy jó volt, de a próbálkozás egyértelműen benne volt az alakításában, és jelenleg ez is elég. (A Pixel-ben még lesz lehetősége javítani, ha elbukik, akkor egy életre leírta magát nálam.)

Az alapsztori érdekes, de egyes jelenetek olyannyira agyamentek és bugyuták, hogy úgy éreztem, mintha egy "igazi" Adam Sandler filmet néznék. Mert az az igazság, hogy a The Cobbler egyáltalán nem egy tipikus Sandler film. Nincsenek benne káromkodások, undorító és altesti poénok, egyszerűen csak buta és unalmas, McCarthy-t pedig egyszerűen nem értem, hiszen a forgatókönyvírás egyik meghatározó alakja, most azonban mégis sikerült összehoznia egy ilyen teljesen jellemtelen és egyszerű szkriptet.

Lenne egy kérdésem: mennyire számít az klisésnek, ha meglátok egy szereplőt, és rögtön tudom róla, hogy mi történik vele a történet végén? (Mrs. Simkin-re gondoltam, de így is épp elég spoiler volt ez.)

Ez a semmilyenség egy idő után kezdett idegesíteni, sok dialógust egy általános iskolás gyerek is jobban megírt volna, viszont, ha szeretnéd látni a fingós viccek királyát zsidó sapkában, akkor neked lett kitalálva a Cipőbűvölő.

A hangulatot a zenével próbálták megteremteni, és valóban volt valami melankolikus kedélyállapota a filmnek, leginkább csak az idegesítő muzsikaszó jött át a képernyőn. Ja, és még egy fontos dolog: valaki vegye már le Sandler-ről azt az idegesítő sálat!!

Értékelés: 10/5

"A kiinduló cselekményt a film elején elhadarják négy percben, amit leginkább a semmitmondó jelzővel lehetne ellátni, és ha már az alapsztori sem érdekel, vagy semmi érdekfeszítő nincs benne, akkor van igazán nagy baj."

Shawn Levy igazi Hollywood-i rendező: bugyutábbnál bugyutább filmjei vannak, amik persze rendszerint franchise-ok lesznek, de legalábbis sokat hoznak a konyhára. Az ő nevéhez fűződik a 2006-os Rózsaszín párduc Steve Martin ripacskodásával a főszerepben, aztán Vince Vaughn és Owen Wilson alá is ő adta a lovat a Gyakornokokban, illetve mind a három Éjszaka a múzeumban is az ő filmográfiájához köthető. Én egy igazán szórakoztató filmet láttam tőle, még pedig a Párterápiát, Tina Fey és Steve Carell főszereplésével, de több mint tizenöt alkotással a háta mögött ez nagyon kevés teljesítmény.

Az Éjszaka a múzeumban első része 2006-ban nagyot durrant, több mint ötszáz millió dollárt hozott a konyhára, ezzel pedig rögtön egyértelmű volt a folytatás. A rajongóknak három évet kellett várni a következő részre. A filmet több mint négyezer moziba küldték be, a bevétel azonban így is kevesebb volt, mint az első résznél, ezért kicsit pihentették a sorozatot.

A trilógia záró része is szépen termelt, de a bukás elkerülése végett pont jókor fejezték be Larry és a múzeumi állatok/személyek kalandjait.

Meglepően jól és látványosan indul. Például az kifejezetten vicces, amikor a macskás videót nézik, és elküldik hozzászólásba, hogy LOL, hiszen ez a mai társadalom, amihez alkalmazkodik is a film. A gond csak az, hogy ezt könnyed módon lerombolja azokkal a gusztustalan, és egyáltalán nem vicces, poénoknak szánt valamikkel, amit előszeretettel elsütnek. Ennyi felesleges és ostoba karaktert én még életemben nem láttam, Sir Lancelot-tól pedig konkrétan kirázott a hideg, ha megláttam.

Ben Stiller évek óta ugyanazt a szerepét hozza, a faarcú, földön maradt negyvenes férfit, akit vagy elhagynak, vagy megcsalnak, vagy a nászútján találkozik élete szerelmével.. a lényeg az, hogy ennyi idő után ez már nagyon unalmas.

Vígjátéknak nagyon gyenge, kevés értékelhető poénnal, kalandfilmnek bugyuta és rossz felépítésű, és csak azért nem gyalázom meg jobban a filmet, mert tudtommal hivatalosan nem az Éjszaka a múzeumban 3 Robin Williams utolsó szerepe, hanem a Brooklyn legmérgesebb embere, amiről azt mondják, hogy szintén rossz, de azt még nem volt szerencsém megtekinteni.

Szomorú, hogy így ér véget egy csillogó karrier.

Az operatőri munka kiváló és rendezett, a látványeffektek remekül vannak megcsinálva, kár, hogy ezt a rettentő rossz sztori, a blődli karakterek, és az élettelen színészi játék csúnyán lerontja. Pedig valóban mindenki itt van, aki becsalogatja az embereket a moziba, és elhiteti, hogy ez tényleg egy jó film lesz: Amy Adams, Steve Coogan, a 2013-as Philomena egyik főszereplője, Dick Van Dyke, Stiller, Robin Williams, vagy Owen Wilson.

A kiinduló cselekményt a film elején elhadarják négy percben, amit leginkább a semmitmondó jelzővel lehetne ellátni, és ha már az alapsztori sem érdekel, vagy semmi érdekfeszítő nincs benne, akkor van igazán nagy baj.

Értékelés: 10/4,5

"Az Amnéziára tekinthetünk úgy is, mint egy szárnyait bontogató rendező próbafilmjére, aminél nem a pénz vagy a nézettség volt a lényeg, hanem, hogy megismerjék a nevét."

Nem meglepő, hogy nem rohantak az emberek egy olyan semmitmondó című filmre a mozikba, mint az Amnézia, eredeti nevén Before I Go to Sleep. Rowan Joffe rendező eddig leginkább a forgatókönyveiről volt ismert, már akinek, mert eddig én még a nevéről sem hallottam, de ő jegyzi többek között a Brightoni szikla vagy a 28 héttel később című filmeket. Előbbit vegyesen, utóbbit leginkább pozitívan fogadta a nagyközönség. És most, következő filmjében összehoz egy brilliáns Kidman-Firth-Strong duót, ír egy lagymatag forgatókönyvet, emellett pedig előszeretettel használja a '80-as évek horroreffektjeit is. Azt hinnénk tuti siker a dolog.

A film nagy problémája, hogy ez akar lenni a második Gone Girl. Azt próbálja elérni az egész játékidő alatt, hogy rávegyen, ez bizony egy nagyon fordulatos film, és annak ellenére, hogy van-egy két meglepő húzása, egyáltalán nem nevezhető fordulatosnak. Mintha csak a szánkba akarná rágni, hogy ez az év legdurvább filmje, és ezt el kell fogadnod.

Az viszont tetszett, hogy annak ellenére, hogy a műfaja thriller, egész végig nyugodt és higgadt marad, az utolsó, záró jelenetben viszont minden felgyülemlett erőszakot kiereszt magából.

A történet szerint Christine egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki minden nap öntudatlanul ébred: nem tudja ki ő, hol van, és egyáltalán mit keres itt? Férje, Ben, mindig elmeséli neki, hogy néhány évvel ezelőtt történt vele egy baleset, és azóta amnéziába szenved: elalvás után minden kitörlődik az emlékezetéből, a memóriája pedig az egyetemi éveihez tér vissza.

Feltűnik még egy eltitkolt barátnő, egy gyerek, egy orvos, a történet szempontjából viszont csak az utóbbi a lényeges. Az is jó tesz az Amnéziának, ha már nevén kell hívni, hogy kevés szereplővel operál, leginkább a házban játszódik, és olykor-olykor igazán megrázó tud lenni.

Fontos, hogy nem egy Still Alice szerű megrázásra kell számítani, szóval a filmnek az amnézia csak egy mellék, ugyanakkor a legfontosabb ága, hiszen az egész komplikáció a betegség miatt indul ki.

A lassú üteme sajnos néha már unalomba megy át, főleg, hogy nem csak az amnéziás, hanem a nézők is ugyanazt élik át nap mint nap, és már elég kínos, amikor századjára mondja el az orvos a nőnek, hogy ki ő, ami neki persze teljesen új, hiszen mindent elfelejt, de mi, nézők, már kívülről tudjuk.

Az apróbb bakiktól is el lehet tekinteni, főleg úgy, hogy Joffe eddig csak egy filmet rendezett, a többiben csak írói kreditet kapott. Az Amnéziára tekinthetünk úgy is, mint egy szárnyait bontogató rendező próbafilmjére, aminél nem a pénz vagy a nézettség volt a lényeg, hanem, hogy megismerjék a nevét.

Kár, hogy nem ezzel a filmmel fogják. A rendezőnek továbbra is ezen az úton kell mennie, sok gyakorlással és tanulással, és néhány éven belül megkapjuk az év leglebilincselőbb, legfordulatosabb filmjét Rowan Joffe-tól, ezt pedig egy egyszernézős darabként könyveljük el. 

Értékelés: 10/6

"Téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához."

Az Oscar-díjak történetében lassacskán előírás, hogy jelölni kell egy nagyon jó, kis költségvetésű filmet, aminek ugyan semmi esélye sincsen, hogy megnyerje a fényesen ragyogó szobrocskát, az akadémiát viszont nem lehet leszólni azzal, hogy mellőznék a kevés pénzből készült alkotásokat. Tavaly a Philomena volt ilyen, most pedig Damien Chazelle filmje, a Whiplash.

Tudni illik, 2013-ban már készítettek egy rövidfilmet a félénk diáktehetség és a "dühös" tanár történetéből, hogy a rendező úgymond elkezdjen házalni a stúdióknál: mert mégis, az ember szívesebben áldoz 18 percet az életéből, hogy a képernyőt bámulja, minthogy a hosszú forgatókönyvet kelljen lapozgatni folyamatosan. (A '13-as változatban egyébként még teljesen más volt a felállás, Miles Teller nem is szerepelt benne, J.K. Simmons viszont igen.)

Elképzelésem sincs, hogy Chazelle, aki egyébként eddig még nem rendezett semmi érdemre valót, hogyan gondolta azt, hogy a nyálas képű és néha már botrányosan rosszul színészkedő M. Teller megfelelő lesz erre az igen sok profizmust megkívánó szerepre. És valami furcsa úton-módon, de igaza lett.

Erre a fiúra nézhetünk úgy is, mint ifjabb Matthew Mcconaughey-ra. Mindkettőjüket elárasztották a B-filmek, amikre csak a tinicsajok emlékeztek, de csakis a villantásaik miatt, és nagyon ki akartak már törni ebből a skatulyából, amibe igazából önszántukból estek bele, de a lényeg annyi, hogy most mindkettejüknek eljött a maga ideje: Teller-nek a Whiplash, Mcconaughey-nek pedig a Dallas Buyers Club a remény egy új karrierre.

Még emlékszem, amikor szénné aláztam a That Awkward Moment című filmjét, ami nem áll másból, csak Zac Efron ripacskodásából, és Teller nagymenősködéséből, ezt pedig egy dilettáns rendező dilettáns módon próbálta egyre pénzhajhászabb módon bemutatni. Teller persze könnyebb helyzetben van, mint idősebb kollégája, akiről már nem lehet levakarni a múltját.

Hogy miért is egy kegyetlen film a Whiplash? Egyrészt, mert egy nagyon fontos kérdést feszeget az egész játékideje alatt: vajon meddig mehet el egy tanár, hogy motiválja a diákot? Kell e ahhoz cintányért dobálnia a fejéhez, vagy megríkatni, hogy jobb eredményeket érjen el? És ettől egyáltalán ér e el jobb eredményeket?

Míg a tanár, Fletcher karakterét egyszerűen nem lehet kiismerni, addig Andrew-val már az elejétől kezdve egy hullámhosszon vagyunk, és szimpatizálunk vele. Olyan, mint mi magunk. Minden ember kissé esetlen, fél a nagyobbtól, és sokszor nem találja a helyét a világban: ezen szinte minden ember átmegy, általában még a harmadik X előtt.

Az tehát téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához, amiről szinte senki nem akar tudomást szerezni, hisz azt próbálja magának bebeszélni, hogy a mai oktatással minden rendben van. (Pedig nincs, és erről a tanár és a diák is egyaránt hibás.)

Az már nem az én dolgom, hogy ezeket a problémákat bővebben kifejtsem, de az igazságot nem lehet, és nem is érdemes elkerülni.

Andrew apja, Jim, a fia életútját próbálja egyengetni, és kissé életet önteni belé, de látszik, hogy a saját magáé sincs teljesen rendben. A barátnő kissé jelentéktelen volt a film szempontjából, se többet, se kevesebbet nem adott belé, sőt, kissé úgy éreztem, mintha lezáratlan maradt volna.

A Whiplash az elejétől a végéig iszonyúan szórakoztat, de emellett elgondolkodtat, rámutat a mai világ nehézségeire, esetlegesen a problémáira, és két olyan színész is megcsillogtatja benne a tudását, hogy az ha nem is díjat, de jelölést mindenképpen megérdemel. (Utólag kiderült, hogy Simmons a jelölését díjra is váltotta).

A filmben nincsenek háborús csatajelenetek, vagy CGI, szóval a Transformers rajongók lehet, hogy másnál keressék a boldogságot, de akik tényleg tudják igazán értékelni a kis költségvetésű mesterműveket, akkor ez moziban nézős lesz nekik.

Értékelés: 10/9

"A St. Vincent semmiben sem emelkedik ki a mostani vígjátékok közül: a forgatókönyv olyan, mintha nem is lenne, sőt, néha úgy éreztem, mintha az egészet improvizálták volna, a másik főszereplő, a kisfiú is elég irritáló volt, valamint a film gyakorlatilag minden klisét előhúz a kalapjából, amit az elmúlt évekből elsütöttek."

Bill Murray már többször is bizonyította, hogy a vígjáték nagymestere, a Szellemirtók, az Időtlen időkig, vagy az Elveszett jelentés is ezt bizonyítja. Továbbá jól állnak neki az idős, mogorva, életunt karakterek is, a St. Vincent című filmben például pont egy ízig-vérig komor és mufurc férfit alakít.

Számomra nagyon megindító a gyerek-felnőtt barátság, mely leginkább azt bizonyítja, hogy a felnőtt emberek is egy szempillantás alatt lurkók tudnak lenni, és ez persze fordítva is igaz. Kár, hogy ezt a St. Vincent teljesen jellemtelen módon mutatja meg.

Na már most, a gyerek-felnőtt barátság az About a boy-nál kezdődik. A 2002-ben bemutatott film számomra ugyanolyan kedves és szívet melengető volt, mind a 12 évvel későbbi sorozat adaptálása, Will "sorozatpestis" Walton és Minnie Driver főszereplésével.

Kár lenne ezekhez viszonyítani Theodore Melfi első alkotását, hisz Bill Murray ide-oda, nem tud kitűnni a mostani dramedy műfajból, csak egy középszerű, gyorsan felejthető film marad, pedig ilyen két komikával a főszerepben, mint az említett Murray és Mellisa McCarthy, ez elég meglepő. Annyi szükségtelen jelenet és szereplő tűnik fel a 100 perces játékidő alatt, hogyha ezeket mind kivágnánk, rövidfilmnek is kevés lenne.

Lehet, hogy velem és az én furcsa ízlésemmel van a baj, de a fenéért nem tudom felfogni, hogy jelölhették két kategóriában is a filmet az idei Golden Globe díjátadón. Murray hozta a formáját, se többet, se kevesebbet, mint amennyit a szerep megkíván, de ezt még jobban megértem, mint a St. Vincent jelölését a Legjobb zenés vagy vígjáték film kategóriában. WTF?

Tagadhatatlanul vannak jó és megható jelenetei a filmnek, az utolsó rész például tényleg nagyon szívhez szóló és kedves, de ahhoz képest, hogy 10 perc igazán jó, 90 perc pedig unalmas, kissé erőltetett jelenetekből áll, ez édeskevés.

Be kell látni, a St. Vincent semmiben sem emelkedik ki a mostani vígjátékok közül: a forgatókönyv olyan, mintha nem is lenne, sőt, néha úgy éreztem, mintha az egészet improvizálták volna, a másik főszereplő, a kisfiú is elég irritáló volt, valamint a film gyakorlatilag minden klisét előhúz a kalapjából, amit az elmúlt évekből elsütöttek.

De fontos, hogy ne csak egy egyszerű vígjátékként tekintsünk rá, mert akkor még jobban rontani fog az összképen. Tény, hogy egy-két poén azért nagyon ütött, és mosolyt csalt az arcunkra, de ugyanennyiszer azért komoly és létjogosultságú problémákat is feszegetett. (pl. McCarthy karaktere, aki nem tud összhangba lenni a munkával és a magánélettel.)

A film egyik pozitívuma viszont a karakterábrázolás. Megismerjük Vincent, Maggie, és Olivér, a kisfiú jellemét is mind belülről, mind kívülről. Az ilyen típusú gyerek-felnőtt haverságban egyébként egyik fél sem találja a helyét a világban, és mivel nem vannak egy hullámhosszon a velük egykorúakkal, így a fiatalabban/öregebben keresik a társaságot, gyakran mindkettejük zárkózott, vagy antiszociális. (Ez mind igaz a St. Vincent-re, és az About a boy-ra is.)

A filmmel tehát lehet tenni egy próbát, a külföldieknél és kishazánkban is sikere volt, szerintem nem hogy egy nem jó film, de nagy butaság kijelenteni, hogy Bill Murray nagy visszatérése ez, mert egyrészt nem igaz, másrészt meg nincs miért visszatérnie: számomra azon kevés színészek közé tartozik, aki még ebben a nehéz világban is jól választja meg a szerepeit.

Értékelés: 10/5,5