"A hibásak az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön."

Hát igen, A lány a vonaton.. A film megjelenése előtt csak Holtodiglan 2-ként emlegették, ám az idő előrehaladtával egyre bizonyosabbá vált, hogy nem a minőségére gondoltak, amikor Fincher 2014-es, kiváló művével hasonlították össze.

Jó, értem én, hogy regényből készült, nő írta meg sötét thrillernek ígérkezett az előzetes alapján, de mondjuk ki, hogy az egész egy nagy büdös katyvasz lett. Paula Hawkins népszerű könyvét, melyből a filmet készítette Tate Taylor, nem olvastam, de most az egyszer látatlanba is azt mondom, hogy sokkal jobban jártam volna vele, mint ezzel a hosszú unalomtengerrel, amelyben más nem történik, csak egy csomó hasonló nő siránkozik és olyan dolgokat tesz, amelyekkel tökéletesen elérik, hogy még csak véletlenül se lehessen velük szimpatizálni.

Eléggé sok bennem az indulat, mert maga a film annyira buta, hogy az díjat érdemel, viszont legalább úgy tesz, mintha ő találta volna fel a thriller műfaját. Nem is értem, hogy a forgatókönyv írása során nem tűnt fel senkinek, hogy lényegében semmi nem történik rekord hosszúságú időn keresztül azon kívül, hogy Emily Blunt elcsúfítva issza víz módjára a vodkát.

Amit a vásznon látunk cselekvés címszó alatt nem más, mint alibi. Jobban megnézve A lány a vonaton tökéletesen beletartozik azoknak a thrillereknek a csoportjába, melyek a teljes ötlettelenségből születtek: ide-oda, értelmetlenül ugrálunk az időben, ami nem titokzatosságot ad, hanem inkoherensséget. Aztán minél több és több szereplőt próbálnak bevonni, hogy az egész cselekmény egy komplex, hihetetlen történetnek tűnjön. És mivel lehet a legjobban lezárni egy ilyen filmet? Természetesen megint csak egy ötlettelen „csavarral”, amiben a sok érdektelen karakter közül egyre rákenik az egész ügyet és mehet is a végefőcím.

Tény, hogy A lány a vonaton nem egy könnyű munka rendezői részről: úgy kell összeraknod különböző értelmetlen (vagy unalmas) emlékfoszlányokat, pillanatokat, hogy az érdekelje a nézőt, ez pedig meglehetősen nehézkes, ha még a főszereplő helyzete is kb. fikarcnyira érdekel.

A film úgy tesz, mintha lenne valami, amit ki kellene bogozni: már a közepénél arra gondoltam, nagyot kell alkotniuk ahhoz, hogy itt a végén valóban legyen egy olyan fordulat, ami hozzáad a sztorihoz és nem leleplezni próbálja szutyok mivoltát. De nem meglepő módon sajnos utóbbi nyert tanúbizonyságot, az az érzés viszont határozottan a film pozitívumai közé tartozik, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, amiért nem értettem, hanem az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön.

Az állítólagos történet szerint Rachel egy igazi lecsúszott alkoholista, akinek lába alól a válása óta teljesen kicsúszott a talaj. Kirúgták az állásából is, egyetlen teendője az, hogy minden áldott nap vonatra száll és elszáguld a régi házuk mellett, amelyben a férjével, Tommal éltek. Az egész napja csak a figyelésből áll, ahogy más emberek életét próbálja elképzelni.

Például Meganét, aki azután kerül a figyelme középpontjába, hogy egy másik emberrel látja csókolózni. A nő ezután eltűnik, majd nem sokkal később kiderül, hogy megölték.

Innentől kezdve elméletileg egy nyomozást látunk, melyben Rachel ugyanúgy vedel, sőt, az érdektelenségi rátája sem nő vagy csökken semmit, viszont a film ezen pontján, nagyjából a háromnegyedénél ér el a teljes összeomláshoz.

Itt érezni igazán, hogy ha a forgatókönyv egy rendes bevezetést is csak nagy kínok árán tudott megcsinálni, akkor nem várható el, hogy egy összetett gyilkossági ügyet ennyi szereplővel izgalmassá tud tenni.

A lány a vonaton sajnos egy kifejezetten rossz film lett, melyet szó szerint fájdalmas látni a sok unalmas és idegesítő kesergés miatt, ha pedig ez nem lenne elég, van egy rossz hírem: ezt a puzzle-t azok se fogják kirakni, akik a Mementó befejezését a kisujjukból kirázták. Ezek a darabok bizony soha a büdös életbe nem fognak illeszkedni egymáshoz. 

Értékelés: 3/10

" Ha átlagosan nézem, nem egy nagy rendezői teljesítmény, de Michael Bay-től bizony piros pontot érdemel."

Nem voltam épp túl jó lelkiállapotban, amikor rávettem magam, hogy a nagy szilveszteri csinnadratta után, amíg a többiek kipihenik a fáradalmakat, én megnézem Michael Bay filmjét, a 13 óra: Bengázi titkos katonáit. Lehetne ennél jobban kezdeni az évet?

De viccet félretéve az aggodalmak mellett egy kicsit bizakodó is voltam, hiszen pont ez az a közeg, amiben Bay tud értékelhető teljesítményt nyújtani, ugyanakkor meg csúnyán áteshetett volna a ló túloldalára, hiszen egyrészt neki ehhez nem kell sok, másrészt pedig hatszor jobb rendezőknek is meggyűlt volna a bajuk azzal, hogy ez egy tökös, izgalmas akciófilm legyen és ne egy giccstenger, amit csak az áldozatok hozzátartozói számára készítettek tiszteletből. De erről még később.

A lényeg az, hogy egy jó Michael Bay-filmet láttam!

Ami nagyszerű húzás Bay-től az az, hogy rögtön a helyzet kellős közepén találják magukat főszereplőink. Nincsen hosszas (és unalmas) szövegelés, egy-két részletet tudunk meg a narrálásból és ez pont jó is így: lényegében nincs is idő arra, hogy az ember az órájára pillantson vagy sóhajtson párat. Néha még a levegőt is csak módjával vettem.

Ugyan az akciók jelentős része a film második felében, a támadás után történnek, de a leginkább működő jeleneteket az első órában láthatjuk. Olyan dolgok, mint hiteles párbeszéd, vagy karakterek, melyekért izgulhat a néző, eléggé hiánycikkei voltak a mester életművének, a Bengázi titkos katonáiban viszont megtalálni ezeket.

A történetet valószínűleg nem kell túl sokáig ecsetelnem, hiszen jó eséllyel még a hírekben is láthattátok néhány éve. Pontosabban 2012. szeptember 11-én éjjel Líbiában megtámadták az USA diplomáciai egységét, a nagykövet, Chris Stevens pedig füstmérgezésben meghalt. A testőrök, katonák mellett azonban a civilek, a CIA dolgozói is veszélyben vannak addig, amíg nem jön a segítség. Az viszont (valami, vagy valaki miatt) nem akar jönni, ezért annak a kis csapatnak kell felvennie a harcot a terroristákkal.

Aztán, talán az ambíció hiánya vagy akciómániája miatt a második órában lényegében más nem történik, csak lövöldözés, amivel nem lenne semmi baj akkor, ha mindez élvezhető formában lenne megmutatva. A folyamatos, pontosabban szokásos kamerarángatása azért sokkal rosszabb, mint a Transformersben, mert ott nem is érdekelne, ami történik, akkor se ha látnám.

Itt viszont természetesen szurkoltam a jófiúknak és marha pipa voltam, amikor fogalmam sem volt, éppen kit vagy mit támadnak meg a filmben. És persze amikor elégedetten csettintenék, hogy végre egy tényleg, nagybetűsen jó Michael Bay film, akkor előhúzza a tarsolyából a régi kliséit, nevezetesen az idegesítő bratyizást.

A téma ismeretében annyira nem illik bele a képbe, hogy egy csomó barát és munkatárs halála után az életben maradt, még lövöldöző katonák olyan „vicces” egysorosokat mondtak volna a valóságban. A filmben már a kezdetektől ez történik, ez a teljesen indokolatlan jópofizás néha viszont olyannyira idegesítő számomra, hogy teljesen odavág egy-egy, amúgy feszült jelenetet.

Összefoglalva a 13 óra: Bengázi titkos katonái nem egy olyan film, ami túlságosan sokat vállalna. Egy tisztességes dokumentum egy nem is olyan régi sajnálatos eseményről, ami nem beszél a háború értelmetlenségéről, sőt, még a politikát is teljesen kivonja belőle: Bay egy izgalmas, pörgős akciót akart forgatni és azt is forgatott. Ha átlagosan nézem, nem egy nagy rendezői teljesítmény, de tőle bizony piros pontot érdemel.

Értékelés: 7,5/10

"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."

Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.

Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.

Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.

Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.

Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.

Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.

Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”

A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.

A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.

A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.

Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.

Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.

Értékelés: 10/6

"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

"A filmnek van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük."

Taylor Sheridan, a Sons of Anarchy egyik szereplője. Nagyjából így lehetett volna bemutatni őt néhány évvel ezelőtt, a sors azonban úgy hozta, hogy a színész titulust rövid időn belül le kellett cserélnie, pontosabban fel kellett váltania forgatókönyvíróra. A Sicario berobbanása után pedig egyértelmű volt, hogy nem megy vissza epizódszerepekre és legyökerezik egy kicsit ebben a szakmában. A Hell or High Water David Mackenzie rendezésében egy sokszor látott, teljesen letisztult alapötletet tár a néző elé, de a Sicarióhoz hasonlóan, ami első ránézésre szintén nem a történetírás netovábbja volt, Sheridan  meglepetéseket azért bőven tartogatott bennük.

A legnagyobb meglepetés lényegében a forma, ahogy ez az egész világ felépül. Sok filmet láttunk már a semmi közepén játszódni, legtöbbjüknek pont ez adta a különleges hangulatát, de ilyet valószínűleg még nem. Minden egyes kő- és homokszemen, széles karimájú cowboykalapon vagy komancs utaláson érezni, hogy ez nem egy mesterségesen felépített világ, hanem a kőkemény valóság, ahol az emberek valóban ilyen körülmények között élnek, napról napra.

A történet egy testvérpárról szól, akik végső elkeseredettségükben Texas apróbb bankfiókjait rabolják ki, egy hamarosan nyugdíjba vonuló ranger, a mindig remek (de most különösen az) Jeff Bridges és társa, Alberto pedig azon van, hogy megakadályozza ezt.

Sheridan nagyszerű munkát végzett a karakterek jellemének kibontásában, amik egyébként is a film legfontosabb részét képzik. A Hell or High Water-ben szinte nem találni olyan jelenetet, aminek ne lenne jelentősége, vagy ami ne tenne hozzá valamit a cselekményhez. Ilyen jól felépített filmmel még nem találkoztam ebben az évben.

A testvérpár úgy rabol, mintha egy igazi munka lenne az, amit csinálnak: előtte egy nappal szépen összeülnek, megtervezik a dolgokat, majd autót lopnak és mehet is a buli. Az viszont lerí róluk, hogy csinálhatják bármennyire is profin az isten háta mögötti bankfiókok kirablását, ők akkor is csak piti gengszterek maradnak.

A legnagyobb konfliktusforrás a két testvér közötti hatalmas különbség. A Chris Pine által alakított Toby legalább annyira nehéz és kilátástalan helyzetben van, mint testvére, Tanner, ugyanakkor ő sokkal jobban megtudja őrizni a hidegvérét, úgymond testhezállóbb számára a gengszterszerep. Ellenben Tanner a lehető legrosszabb embertípus, mindenbe és mindenkibe beleköt, sőt, hidegvérrel képes ölni. Tisztán látszik, hogy ez a két összeférhetetlen karaktert csak a vérük köti össze.

A lecke Pine-nak van feladva, ugyanis amíg Ben Fosternek egy folyamatosan kiabáló, már-már őrült szerepet kell hoznia, addig Toby egy viszonylag csendes fickó, kevés arcmimikával, „nagyjelenettel”, így Pine-nak azt a kevés részt kell megragadnia, amikor igazán reflektorfényben van a karakter.

A rangerről meg beszélni se érdemes, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Jeff Bridgesnek jobb szerepet nem igazán lehetne adni.

Összefoglalva a Hell or High Water közel sem egy kifogástalan alkotás, ugyanakkor van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük. Ha Tannner talán nem, de Toby karaktere mindenképpen emlékeztethet bennünket az élet azon részeire, amikor a saját akaratunktól függetlenül kerültünk nehéz helyzetbe. David Mackenzie bogarat ültetett a fülembe nemcsak ezzel, de a rejtett utalásaival is, én pedig hálát adok egy ilyen filmnek 2016-ban.

Értékelés: 10/8

"Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopta tőlük a show-t."

Shane Black nemigen tud hibázni, a karriergyilkos szuperhősfilmek világában a Vasember harmadik részével is tisztességesen helytállt, de sejtettük, hogy visszatér szeretett műfajához, amit pályafutása első állomásánál ízlelt meg. Annyi különbséggel, hogy az ötvenen túli Black már nem elégedik meg csak az írói kredittel, így a Rendes fickók feliratkozott Black rendezéseihez a Vasember 3 és a Durr, durr és csók után.

Az első előzetes láttán a The Nice Guys készítői egészen magasra tették a lécet: legtöbbünk két kedvenc színésze egy tökös akcióvígjátékban, ráadásul mindezt a ’70-es évekbe burkolva? Rossz nem lehet! És valóban nem is lett, ugyanakkor két óra remek szórakozáson kívül semmi pluszt nem tartalmaz magában. De kit érdekel, amikor minden percre jut egy olyan jelenet, ami egyébként is oltári vicces, de a Gosling/Crowe páros szájából hallani igazi élmény.

Aki egy kicsit is ismeri a rendezőt, pontosan tudja, hogy mire kell számítani. Nem a világmegváltó történetek jellemzik, ugyanakkor filmjeiben minden olyan dolog benne van, ami becsalogatja az embereket a moziszékbe. Más kérdés, hogy ez igazából nincs így, hiszen alkotásai csak nagyon ritkán sikeresek pénzügyileg.

Kettő, magát kiváló detektívnek gondoló magánnyomozó ténykedéseit követhetjük nyomon. Healy munkája nem tart tovább néhány maflásnál, March pedig amellett, hogy rettenetesen ügyetlen, teljesen semmirevaló, de kielégszik a piti ügyeivel, amiből éppencsak fenntartja magát. Egy véletlennek köszönhetően összefújja őket a szél és együtt kezdenek el nyomozni egy pornószínésznő és az ő felnőttfilmje után. Aki kicsit is kivette a részét a „művészi alkotásból”, meghal. De vajon kinek áll ez érdekében?

Maga a film lehengerlően szórakoztató. Mindenből annyi van, amennyi pont elég ahhoz, hogy megnevettesse és szórakoztassa a nézőt, de ne váljon idegesítővé. Nem lepődtem volna meg, ha a film March karakterével átesik a ló túloldalára, de jó volt látni, hogy a bénázásai tulajdonképpen elősegítették a nyomozást és nem csak úgy feleslegesen vannak, mint védjegy.

Ugyanakkor beszélhetek én ezernyi pozitívumról, Ryan Gosling és Rusell Crowe eszméletesen jó kémiáját semmi nem tudta überelni. Nincsenek szavak, hogy mennyire jól működnek együtt, sőt, nem lennék meglepődve, ha kis időn belül láthatnánk egy újabb közös filmet tőlük, ha nem is a folytatást.

Shane Black a Rendes fickókkal hozta tovább azon jó szokását, hogy remekül szinten tart olyan dolgokat, amiket más rendező teljesen összekavarna. Kapunk drámát, akciót, poénkodást és azért annyira jó ezeket látni a vásznon, mert egyig sincs túlzásba véve, ráadásul néhol teljesen kiegészítik egymást, ami hatalmas szó egy olyan film esetében, ami nem azért készült, hogy telesírd a százaz papírzsebkendőt.

A film helyenként földöntúli poénjai mellett azért a valóéletből is merít, a liftes jelenet például kifejezetten tetszett. Ilyenkor, amíg a felvonó el nem éri a célt, legtöbbször kínos csend uralkodik és mindig van legalább egy olyan ember, akinek ez nem tetszik. Csak általában a hülye időjárásról vagy politikáról kezdenek el beszélni, March pedig Hitler foghíjas heréjéről. Hitler egyébként visszatérő eleme a filmnek.

Sejteni lehetett, hogy a Rendes fickóknak sok manapság készült teljesen lélektelen vígjátékkal ellentétben lesz igazi stílusa. Ez már elég hamar, gyakorlatilag az első poszter vagy előzetes láttán érezhető volt. Szerencsére így is történt, az a ’70-es évekbeli neo noiros látványvilág, amit a néhány perces ízelítő és a képek mutattak, teljes mértékben átjött.

Összefoglalva Shane Black megint egy vagány, tökös akcióvígjátékokkal ajándékozott meg minket, ami súlytalanságából és „megnézed, elfelejted” jelleméből adódóan nem lesz klasszikus, de remekül mutat be egy olyan évtizedet, amiben nem éltem, de ebből ítélve akartam volna.

Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopja tőlük a show-t.

Értékelés: 10/7,5

"A legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon."

Úgy tűnik, a nyári szezon sokkal inkább szólt felháborodásokról és a nézők különböző siránkozásairól, mint hatalmas mesterművekről, ilyen szempontból pedig a Szellemirtók után az Öngyilkos Osztag a legérzékenyebb pont. David Ayer, a Szabotázs és a Harag direktora ezzel az alkotásával nagybetűs szuperhősrendezővé avanzsált, a hatalmas kritikai bukta és pénzügyi siker után pedig csak azon gondolkozok, a drága jónép miért nem hallgatott az újságírók intő és figyelmeztető szavára.

Mert bizony itt hatalmas gondok vannak. Az első ízelítő láttán valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy bárki vagy bármi el tudja rontani ezt az ígéretes koncepciót. Egy tökös filmet vártunk rengeteg akcióval, sok humorral és menő karakterekkel, de amit végül kaptunk, az mindennél jobban elszomorító.

Még a hibák boncolgatásának elején leszögezem, hogy senkit nem fogok vádolni, fogalmunk sem lehet, hogy az a jelenet, amit épp látunk, Ayer vagy a stúdió fejeseinek szüleménye, de az a helyzet, hogy mindig kell lennie egy vagy több névnek, akinek el kell vinnie a balhét, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Josh Trank, khm..

De teljesen mindegy, ez a film az első másodperctől az utolsóig csak egy kihasználatlan lehetőség maradt. A történet néhány rosszfiúról és rosszlányról szól, akik megérdemelt büntetésüket töltik egészen addig, amíg esélyt nem kapnak arra, hogy kiszabaduljanak egy kis időre. Az A.R.G.U.S, egy állambiztonsági szervezet és azon belül a keménykezű Amanda Wallis összetoborozza ezeket az embereket, így pedig létrejön az Öngyilkos osztag, melynek tagjai ezúttal a jóért küzdenek.

Nyilván nem kötelező mindenkinek kívülről ismernie a DC univerzumot, de a film egy pillanatig sem töri magát azért, hogy ez megváltozzon. A csapat két tagja, Harley Quinn és Floyd megkapja a maga néhány percét egy teljesen ötlettelen és mindennemű kreativitástól mentes összefoglalóban, a többiek pedig tényleg csak pillanatokat kapnak.

Ez már csak azért is nagy hiba, mert maga a banda meglehetősen nagy létszámú, ennek köszönhetően pedig legalább három olyan karakter volt, akit teljesen feleslegesnek éreztem, leginkább azért, mert az is volt.

De a legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon. Nagyon érezni, hogy ugyanolyan lendületes, vicces és menő akart lenni, mint kevésbé rosszul sikerült társai a műfajon belül, de ennek az erőlködésnek a fele sem sikerült, sőt, legtöbbször jobban érezni magát az izzadtszagot, mint az előbb említett jelzők bármelyikét.

Néha egyébként olyan érzésem támadt, mintha a készítők direkt még nehezebbé akarták volna tenni a dolgukat. Gondolok itt arra, hogy legalább kétszer annyi szereplőt vonultattak fel, mint egy átlagos szuperhősfilmben, de feleannyi energiát fordítottak a bemutatásukra. Amikor magukkal a főszereplőkkel sem vagyunk tisztában és folyamatosan kapjuk az új, teljesen idegen szereplőket, akkor azért igazán kétségbeesik az ember.

Még az Öngyilkos osztag talán legjobb részében, Harley Quinn-ben is találtam negatívumot: teljesen nonszenz például az, hogy mégis mi a fenét akartak ezzel a szerelmi szállal, aminek másik végén Joker található. Ha ez lenne a motiváció az őrültségére, rendben van, de teljesen értelmetlen erre húsz percet vesztegetni. Magával Jokerrel is hasonlóan vagyok, hogy rá mi szükség volt és milyen fontos szerepet töltött be a cselekményben, azon azóta is erősen agyalok.

Harley egyébként valóban remek, azon kevés pontja a filmnek, amikor nem feszengtem a székben. Az esetek többségében vicceseket mond, nagyon pöpec módon gyilkol és legalább van egy szórakoztató stílusa, nem úgy, mint a többieknek. Az érdem persze nemcsak magát a karaktert, hanem Margot Robbie-t is megilleti, már a Wall Street farkasában is éreztem, sok nagyobb címmel fog bővülni a filmográfiája.  

A színészeket ilyen figurákkal nem igazán tudom értékelni, legtöbbjük megtette, amit megtudott, de egy ekkora romhalmazt senki nem tud feljavítani.

Nehéz lenne megmondanom, hogy a Batman Superman ellen fájó depresszióját és szürkeségét, vagy az Öngyilkos osztag kínos poénkodását rosszabb nézni, mindenesetre a DC egy minutumig sem lehet elégedett eme két művével. Nyilván a pénz beszél, a kutya meg ugat, és amíg ilyen szép box office eredményeket érnek el a filmjeik, nincs ok aggodalomra.

Összefoglalva sok minden elmondható az Öngyilkos osztagról, de az biztos nem, hogy szórakoztató lenne. Tele van érdektelen, sehova nem tartó szálakkal, idegesítő szereplőkkel, ami marad, az pedig Harley és néhány látványos akciójelenett. Az eddigiek alapján a pontszám lehet meglepően nagy, de elmondhatatlanul csalódott vagyok, hiszen régóta nagyon vártam ezt a filmet, és tartom magam ahhoz, hogy egyáltalán nem kibírhatatlan vagy rettenetes, az egyetlen jelző, ami tökéletesen kifejezi, az egyszerűen csak a rossz.

 Értékelés: 10/4