A jelöltek bejelentésének napjánál már csak az Oscar-hétvége a jobb, amikor péntek estétől rohamléptekben próbálod bepótolni a még nem látott alkotásokat, miközben az addig kiosztott különböző díjakból próbálod megtippelni, kik lesznek a nagy nyertesek és vesztesek. Immár hatodik éve követem figyelemmel az Oscart, de összességében az idei évről is elmondható, hogy pár papírforma mellett néhány izgalmas kérdőjel is akad, na meg persze a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában jelölt Testről és lélekről, melynek kis esélye van a nyerésre – talán kisebb is, mint tavaly a Mindenkinek – de hátha pont ebben a kategóriában húznak valami váratlant. A kisebb kategóriák jelöltjei közül sajnos nem mindegyiket sikerült megnéznem, de a többséget azért volt szerencsém látni, így ebben a már szokásosnak mondható Oscar előtti posztban kategóriánként nézem meg, ki fogja kapni és kinek kellene kapnia a díjakat.

(Néhány kategóriát kihagytam, az azért van, mert nem láttam a jelöltek többségét.)

Legjobb eredeti filmzene

Jelöltek:

A víz érintése – Alexandre Desplat

Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik – John Williams

Dunkirk – Hans Zimmer

Fantomszál – Jonny Greenwood

Három óriásplakát Ebbing határában – Carter Burwell

Aki nyerni fog: A víz érintése – Alexandre Desplat

Akinek nyernie kellene: Dunkirk – Hans Zimmer

Erős mezőny brutális nevekkel, a választást pedig jócskán megnehezíti, hogy idén még az eddigieknél is nagyobb és fontosabb szerepet kapott a filmekben a zene: akár a Dunkirkre, akár a Fantomszálra gondolok, szinte a cselekmény szerves részévé váltak, tökéletesen kiegészítve egymást. A kategória esélyese Alexander Desplat, aki eddig egy szobrot tudhat magáénak A Grand Budapest Hotelért, de valószínű, néhány óra múlva ez a szám változni fog. Bár Desplat remek munkát végzett, de nem adott akkora érzelmi löketet del Toro alkotásának, mint mondjuk Zimmer zenéje, mely pont ugyanolyan kíméletlenül húsbavágó, mint maga a film.

Legjobb betétdal

Jelöltek:

„Mighty River” – Mudbound – Mary J. Blige, Raphael Saadiq és Taura Stinson

„Mystery of Love” - Szólíts a neveden – Sufjan Stevens

„Remember Me” – Coco – Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez

„Stand Up For Something” – Marshall – Diane Warren, Lonnie Lynn és Warren

„This Is Me” – A legnagyobb showman – Benj Pasek és Justin Paul

Aki nyerni fog: „Remember Me” – Coco – Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez

Akinek nyernie kellene: „Mystery of Love” - Szólíts a neveden – Sufjan Stevens

Minden bizonnyal a This Is Me és a Remember Me közül kerül majd ki a győztes, pedig van itt nekünk egy Sufjan Stevens is, akinek hála sikerült megkönnyeznem a befejezést, persze Timothée Chalamet hathatós közreműködésével. Elio és Oliver románcát nemcsak a képernyőt nézve, de Stevens dalait hallgatva is át tudjuk érezni: a bizonytalanságot, az első szerelem érzését, de legfőképpen a mérhetetlen szomorúságot, ami ezek után marad. A This Is Me nekem túl musical, a Mighty River és a Stand Up For Something bár fontos üzenetet mond, nincs esélye, így az Akadémia döntéshozatalának módszereit ismerve ebben a kategóriában valószínűleg a Remember Me fog nyerni.

Legjobb animációs film

Jelöltek:

Bébi úr – Tom McGrath és Ramsey Ann Naito

Coco – Lee Unkrich és Darla K. Anderson

Ferdinánd – Carls Saldanha

Lovinc Vincent – Dorotha Kobiela, Hugh Welchman és Ivan MacTaggart

A kenyérkereső – Nora Twomey és Anthony Leo

Aki nyerni fog: Coco – Lee Unkrich és Darla K. Anderson

Akinek nyernie kellene: Coco – Lee Unkrich és Darla K. Anderson

Ahogy az animációs filmeknél az utóbbi néhány évben lenni szokott, így idén is van egy nagy és teljességgel jogos favorit, akitől aligha lehet majd elvenni a díjat. A Coco nemcsak egy aranyos, szívet melengető film, hanem kellően bátor és eredeti ahhoz, hogy még a Pixar korábbi munkáival összehasonlítva is megállja a helyét. A Coco – ha majdnem tökéletes helyett csak szimplán kiváló lenne – még akkor se kéne izgulnia, hiszen A kenyérkereső PC-túltengése aligha hozza lázba az Akadémiát, a Loving Vincent/Ferdinánd kombó meg semennyi marketinget nem kapott. Ja, és a Bébi úr. Arról jobb, ha nem beszélünk.

Legjobb vágás

Jelöltek:

A víz érintése – Sidney Wollinsky

Dunkirk – Lee Smith

Én, Tonya – Tatiana S. Riegel

Három óriásplakát Ebbing határában – Jon Gregory

Nyomd, Bébi, nyomd – Paul Machliss és Jonathan Amos

Aki nyerni fog: Dunkirk – Lee Smith

Akinek nyernie kellene: Dunkirk – Lee Smith

Annyira precíz, rideg, és feszes vágása volt a Dunkirknek, hogy nincs igazság ebben az életben, ha nem Lee Smith viszi haza a szobrocskát. Nem elég, hogy Zimmer zenéje és Nolan rendezése miatt a végére a körmeid és a vérnyomáscsökkentő tablettáid egyszerre fogynak el, Smith vágása – természetesen Hoyte van Hoytema operatőri munkájával karöltve – a tavalyi év filmtermése közül egyedülállóan erős mozis élményt adnak.

A Dunkirk néha sokat mutat, néha keveset, de mindig pont annyit, amennyit kell. Akadémia, kérlek ne légy hülye!

Legjobb látványtervezés

Jelöltek:

A legsötétebb óra – Sarah Greenwood, Katie Spencer

A szépség és a szörnyeteg – Sarah Greenwood, Katie Spencer

A víz érintése – Paul Denham Austerberry, Shane Vieau és Jeff Melvin

Dunkirk – Nathan Crowley, Gary Fettis

Szárnyas fejvadász 2049 – Dennis Gassner, Alessandra Querzola

Aki nyerni fog: A víz érintése – Paul Denham Austerberry, Shane Vieau és Jeff Melvin

Akinek nyerni kellene: A víz érintése – Paul Denham Austerberry, Shane Vieau és Jeff Melvin

Azon kevés jelölések egyike A víz érintése kapcsán, amivel maradéktalanul egyetértek. A film minden percén látszik, hogy ácsingózik a design jelölésekre, de el kell ismerni, jól csinálja. Egy csodálatos, meseszerű látványvilágot kapunk, amit sokkal tovább is nézne az ember, ha del Toro magát a filmet nem Oscar-baitként fogta volna fel, ahol a fekete, a néma és a meleg győzedelmeskedik a csúnya gonosz felett.

A Szárnyas fejvadász 2049 talán megszorongathatja A víz érintését, de valószínű, hogy nem fogják túlzásba vinni a díjak osztogatását a fejvadásznak és „csak” Deakins győzelmével kell beérnie. A legsötétebb óra korhű, de sminkben erősebb, a Dunkirk és A szépség és a szörnyeteg pedig valószínű kimarad ebből a játszmából.

Legjobb smink

Jelöltek:

A legsötétebb óra – Kazuhiro Cudzsi, David Mallniwski és Lucy Sibbick

Az igazi csoda – Arjen Tuiten

Viktória királynő és Abdul – Daniel Phillips és Lou Sheppard

Aki nyerni fog: A legsötétebb óra – Kazuhiro Cudzsi, David Mallniwski és Lucy Sibbick

Akinek nyernie kellene: A legsötétebb óra – Kazuhiro Cudzsi, David Mallniwski és Lucy Sibbick

Azt hiszem elég annyit mondanom, hogy Gary Oldman.

Legjobb idegen nyelvű film

Jelöltek:

A négyzet – Ruben Östlund

L’insulte – Ziad Doueiri

Szeretet nélkül – Andrej Zvyagintsev

Testről és lélekről – Enyedi Ildikó

Una Mujer Fantástica – Sebastian Leilo

Aki nyerni fog: A négyzet – Ruben Östlund

Akinek nyernie kellene: Testről és lélekről – Enyedi Ildikó

Tavalyelőtt a Saul fia esetében jóval nyilvánvalóbb volt a ranglista, idén viszont előfordult az a helyzet, hogy szinte mindegyik film benne van a pakliban, szóval izgalmas kategória lesz főleg úgy, hogy Enyedi Ildikóék esetleges győzelme talán a legédesebb lenne mind közül. Nagyon szurkolunk majd neki, bár van egy olyan érzésem, hogy a L’insulte kliséi és a Szeretet nélkül fájó keserűsége miatt a sztárokkal megpakolt A négyzet fog nyerni, amibe azért az Una Mujer Fantástica című transznemű nőről szóló film is beleszólhat. Na meg a Testről és lélekről persze.

Legjobb adaptált forgatókönyv

Jelöltek:

Elit játszma – Aaron Sorkin

Logan – Scott Frank, James Mangold és Michael Green

Mudbound – Virgil Williams és Dee Rees

Szólíts a neveden – James Ivory

A katasztrófaművész – Scott Neustadter és Michael H. Weber

Aki nyerni fog: Szólíts a neveden – James Ivory

Akinek nyernie kellene: Szólíts a neveden – James Ivory

Nem igazán van versenyzője James Ivory szkriptjének. Akiknek nem tetszett a film, leginkább arról beszélnek, hogy nincs is igazi cselekménye, nem történik benne semmi. Ez többnyire tényleg igaz. Ehelyett a Szólíts a neveden egy különleges, kevés ember számára megtapasztalható életérzést próbál átadni minden elemével (fényképezés, zene) együtt, a forgatókönyv pedig az aprónak tűnő, de hatalmas jelentőséggel bíró és a nagyobb jeleneteket is ugyanolyan finom stílussal írja meg. Nem kérdés a győzelme és annak jogossága.

A Logan jelölése inkább csak szimbolikus, de örülünk neki, A katasztrófaművész a szkript botránya után örülhet, hogy itt van, talán a teljesen outsider Mudbound lehet az, aki elhappolhatja Ivory elől a díjat. Ne legyen így.

Legjobb eredeti forgatókönyv

Jelöltek:

A víz érintése – Guillermo del Toro és Vanessa Taylor

Három óriásplakát Ebbing határában – Martin McDonagh

Lady Bird – Greta Gerwig

Rögtönzött szerelem – Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani

Tűnj el! – Jordan Peele

Aki nyerni fog: Tűnj el! – Jordan Peele

Akinek nyernie kellene: Tűnj el! – Jordan Peele

Ebben vagyok a legbizonytalanabb mind közül. Valószínű, hogy sem a rendezésben, sem a színészek között nem fog tarolni a Tűnj el!, de forgatókönyvben nagy esélyes Martin McDonagh és Greta Gerwig szkriptje mellett. Nagyon remélem, hogy valamilyen formában értékelni fogják a filmet még akkor is, ha néhány akadémiai szavazó szerint nem odavaló(WTF??), hiszen amellett, hogy tényleg az év egyik legjobbja, azt a fajta intenzív filmes élményt nyújtja, amire régóta kivolt már éhezve a horror-thrillereket kedvelő közönség.

Legjobb női mellékszereplő

Jelöltek:

Mary J. Blige – Mudbound

Allison Janney – Én, Tonya

Lesley Manville – Fantomszál

Lauire Metcalf – Lady Bird

Octavia Spencer – A víz érintése

Aki nyerni fog: Allison Janney – Én, Tonya

Akinek nyernie kellene: Lesley Manville

Nem sok jó dolgot találtam a Fantomszálban, de Lesley Manville ilyen volt. A semmiből castingolt Manville nem hogy egyenrangú partnere a visszavonuló Daniel Day Lewisnak, de néha le is játssza őt. Allison Janney valóban kiváló volt az Én, Tonyában, de úgy érzem, nem volt akkora kihívás eljátszani neki egy szadista prolit, mint Manvillenek egy ilyen összetett szerelmi kapcsolatban fuldokló nőt. Bár esélye alig van, szurkolni fogok neki.

Na de álljunk meg egy pillanatra: hogy a mocskos francba kerül ide Octavia Spencer? Octavia Spencert mindenki imádja, ez világos – én is -, de ne csináljunk már belőle Meryl Streep 2-őt. A nagyszájú fekete munkás karakterét kétszáznégymilliomodik alkalommal hozó Spencer egyáltalán nem érdemelt jelölést, teljesen érthetetlen miért van itt.

Legjobb férfi mellékszereplő

Jelöltek:

Willem Dafoe – Floridai álom

Woody Harrelson – Három óriásplakát Ebbing határában

Richard Jenkins – A víz érintése

Christopher Plummer – A világ összes pénze

Sam Rockwell – Három óriásplakát Ebbing határában

Aki nyerni fog: Sam Rockwell – Három óriásplakát Ebbing határában

Akinek nyernie kellene: Woody Harrelson – Három óriásplakát Ebbing határában

Az valószínű, hogy ez a kategória Három óriásplakát-győzelmet fog jelenteni, csak az a kérdés, Rockwell vagy Harrelson fog jobban örülni. Karaktereikben az a legjobb, hogy sem Dixon, sem Willougby nem az a könnyen megítélhető pasas, akik csak fekete-fehérben léteznek és a jó-rossz szabályai szerint gondolkodnak. Összetett, komplex emberek, csak úgy, mint a valóságban, de Harrelson visszafogott játéka annyira lehengerlő volt a film első felében, hogy én az ő győzelmének drukkolok.

Legjobb női főszereplő

Jelöltek:

Sally Hawkins – A víz érintése

Frances McDormand – Három óriásplakát Ebbing határában

Margot Robbie – Én, Tonya

Saoirse Ronan – Lady Bird

Meryl Streep – A Pentagon titkai

Aki nyerni fog: Frances McDormand – Három óriásplakát Ebbing határában

Akinek nyernie kellene: Frances McDormand – Három óriásplakát Ebbing határában

Merjék másnak adni és Mildred az egész színházat felgyújtja! McDormand végignyerte az összes létező elismerést, amit egy díjszezonban egy színész kaphat, így nem valószínű, hogy pont az Oscaron fogják pofára ejteni. Sally Hawkinsnak nagy kihívás lehetett egy néma nőt alakítania, ahogy Merly Streep… ja, bocs, nem. Meryl Streep miért van itt? Én tényleg annyira imádom őt, de ezeket a „lifetime achievement” jelöléseket igazán elhagyhatná már az Akadémia.

Legjobb férfi főszereplő

Jelöltek:

Timothée Chalamet - Szólíts a neveden

Daniel Day-Lewis - Fantomszál

Daniel Kaluuya - Tűnj el!

Gary Oldman - A legsötétebb óra

Denzel Washington - Roman J. Israel, Esq

Aki nyerni fog: Gary Oldman - A legsötétebb óra

Akinek nyernie kellene: Timothée Chalamet - Szólíts a neveden

Egyáltalán nem fogom sajnálni, ha Gary Oldman kapja a díjat. A legsötétebb óra az ő saját, szórakoztató one man-show-ja, lubickolt benne. Ugyanakkor van itt egy fiatal srác, akinek alakítása láttán nem az jutott az eszünkbe, hogy "ennek a színésznek gyorsan egy Oscart!", hanem hogy ő most tényleg alakít vagy ez a valóság? A Szólíts a neveden legtöbb összetevője -az olaszországi környezet, a látszólagos problémanélküliség, a pezsgő kulturális élet - nem ad okot arra, hogy az átlagember kapcsolatot találjon a saját életével, de ha a karakterekről és a színészekről van szó, egyből sokunk eszébe jut az első szerelmes nyár és a bizonytalan érzelmekkel való küzdés. Timothée Chalamet egy döbbenetesen érett alakítást nyújt, nagyon megérdemelné a díjat.

Legjobb rendező

Jelöltek:

Paul Thomas Anderson – Fantomszál

Guillermo del Toro – A víz érintése

Greta Gerwig – Lady Bird

Christopher Nolan – Dunkirk

Jordan Peele – Tűnj el!

Aki nyerni fog: Guillermo del Toro – A víz érintése

Akinek nyernie kellene: Christopher Nolan – Dunkirk

Nyilván sok kritika kereszttüzében állt a Dunkirk és maga Nolan is, hogy a háború emberi oldalát, azaz magukat az embereket miért nem mutatta be alaposabban, de számomra egyáltalán nem jelentett negatívumot a „karakternélküliség”, hiszen látszólag a cél is az volt, hogy minél brutálisabb legyen a végeredmény. A Dunkirk nézése közben azt éreztem, minden egyes része a helyén van ahhoz, hogy én egy olyan háborús élményt kapjak a vásznon át, amilyen valóságosat talán soha nem is akartam.

De ha itt van Guillermo del Toro, aki készít egy filmet arról, hogy egy takarítónő szabadon ki-be járkál a munkahelye legzártabb helységébe és ott szerelembe esik egy furcsa élőlénnyel, majd egy szovjet kém, a fekete munkatársa és a meleg barátja segít neki megszöktetni, akkor nehogy már ne ő nyerjen!

Legjobb film

Jelöltek:

A legsötétebb óra

A Pentagon titkai

A víz érintése

Dunkirk

Fantomszál

Három óriásplakát Ebbing határában

Lady Bird

Szólíts a neveden

Tűnj el!

Aki nyerni fog: Három óriásplakát Ebbing határában

Akinek nyernie kellene: Tűnj el!

Ha szigorúan azt nézem, hogy melyik film tetszett nekem a legjobban tavalyról, akkor csekély győzelmi eséllyel bíró Tűnj el! a befutó nálam, de szívből tudnék örülni az óriásplakátnak, a Szólíts a neveden-nek vagy a Dunkirknek is. Jelen állás szerint lehetetlen, hogy előáll a Crash-szindróma és valamelyik esélytelenebb jelölt nyeri, mint A legsötétebb óra, vagy A pentagon titkai, de a Három óriásplakát győzelmét sem mondanám biztosra. Del Toro elég régóta Hollywood halk üdvöskéje és nem lepődnék meg, ha esetleg a végén a legjobb film díját is elvinné. Tavaly sokan biztosra vették a La La Land győzelmét – majd később bizonyos okok miatt mindannyiunk – szóval a meglepetés benne van a levegőben, úgyhogy izgalmas éjszaka elé nézünk.

A Twitteren élőben fogok csiripelni a díjátadóról, illetve a blogon is érkeznek majd a frissülő posztok, ha érdekel és bírod a hajnalozást, tarts velem!

"Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat."

Egyre jobban beigazolódni látszik, hogy a Hollywood által előszeretettel felkapott, majd a közönség számára unásig legyártott műfajok, mint a romantikus vígjátékok vagy a found footage horrorfilmek jóval kevesebb producer és stúdió érdeklődését keltik fel, mióta az emberek ráuntak Matthew McConaughey felsőtestének látványára és az elátkozott ház WC-ajtaját csapkodó szellemekre.

Talán pont ez volt az oka, hogy a jó kritikák ellenére is csak halogattam a Rögtönzött szerelmet, mely hivatalosan Michael Showalter filmje, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a forgatókönyvet író házaspár, Kumail Nanjiani és Emily. V Gordon saját, személyes alkotása ez.

Ami a halogatást illeti, már megbántam, hiszen a Rögtönzött szerelem – melynek magyar címe pont egy olyan nyálas McConaughey filmet sejtet, amiről az előbb is szó volt – lenyűgöző könnyedséggel cáfol rá minden olyan tudatlan sznobra, mint én vagyok, akik nyelnek egy nagyot, ha a romantikus és komédia szót egymás után hallják.

Nanjiani és Gordon igaz történetét elmesélő film – melyben a páros női tagja egy ismeretlen betegség miatt kómába kerül és a szüleinek, valamint a néhány hónapja megismert barátjának/pasijának együttes erővel kell megoldani a felmerülő problémákat – abban az igazán erős, hogy kellő intelligenciával és humorral fűszerezve beszél a szerelem mellett családi gondokról, kényszerházasságról és a pakisztáni-amerikai kulturális különbségek megéléséről.

Mindenképpen elismerése méltó és később meg is hozza a gyümölcsét, hogy Nanjiani és Gordon egyetlen részletet sem kihagyva, őszintén mesélik el a saját történetüket, melynek remek humora mellett a drámai részei is kiválóan működnek, ami azért sem meglepő, mert a két főszereplővel való azonosulás a kezdetektől megtörténik, így a drámájuk is teljesen átérezhető.

A legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában jelölt film győzelme hatalmas meglepetés lenne olyan címek mellett, mint a Tűnj el!, vagy a Lady Bird, de nominálása kétség kívül teljesen megérdemelt: a megszámlálhatatlanul sok frappáns, eredeti szöveg, a kiváló dialógusok és azok az apró, de fontos félmondatok, melyek hatására a szereplők még emberibbek, szerethetőek lesznek mind Nanjiani és Gordon érdeme.

Ami igazán különleges volt a történetükben, az Kumail hozzáállása volt az egészhez. Ismerjük az unalomig látott filmeket, ahol a szerelemben tobzódó fiatalokat egy baleset vagy egy súlyos betegség veszi el egymástól, a másik fél pedig napokon, heteken át sír szerelme kórházi ágya mellett. Na, itt erről nincs szó. Az elsőként a kórházba rohanó Kumail számára persze addig sem volt közömbös Emily és szinte az egész szabadidejét nála tölti, de tény, hogy abban az időben szereti meg későbbi feleségét, amikor az beszélni sem tudott, ami azért nem kis mértékben maxolja ki a szokatlan romantikus sztorik kategóriáját.

Emily szülei, Beth és Terry szintén rengeteget adnak a cselekményhez, akik Kumail után a másodszámú humorforrások a film folyamán, de a kevesebb játékidőt kapó, ugyanakkor legalább olyan fontos szál a férfi pakisztáni családja. Végre egy film, ahol a muszlim kényszerházasságokat valódi dilemmaként mutatják be és ami kifejezetten fontos, hogy a cselekmény ezt a részét a film sem humorizálja, csak amennyire szükséges.

Az első fél óra lassú csordogálását látva őszintén nem gondoltam volna, hogy később ennyit fog javulni a film. A 98%-os Rotten Tomatoes értékelés, a kritikusok és a közönség egyöntetű dicséretét hallva nem értettem, hogy tényleg ezt az unalmas, néha megmosolyogtató romkomot kellene az egekig magasztalni? Aztán két dolog derült ki: elsőre az, hogy Kumail Nanjiani nem az újrahasznosított Aziz Ansari, másodjára pedig, hogy ez nem egy szokványos szerelmi történet lesz, ahol a stand-upos kínos bénázásaival elcsábítja a kiszemeltjét.

Eredeti címén a The Big Sick vállaltan sok társadalmi kérdést akar érinteni, ami már egy plusz pont, az meg főleg, hogy többségében ezt hiteles, eredeti módon mutatja be. Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat. Megérte.

Értékelés: 8/10

"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."

A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.

Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.

Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.

Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)

A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.

Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.

Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.

A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.

Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)

Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.

Értékelés: 7/10

"Robin Swicord bár belehelyezi a cselekménybe a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjét, de címszereplője krízisének eredeti és ötletes bemutatásával ezt ellensúlyozni tudja."

Tavalyelőtt a Telluride Filmfesztiválon debütáló Wakefield csendben jelent meg, majd tűnt is el villámsebességgel, alig néhány százezer dolláros bevételt összekapirgálva. Bár elsőként furcsának tűnhet, hogy se Bryan Cranston, se Jennifer Garner neve hallatán nem kapta fel a fejét a közönség, a cselekményt és úgy magát az egész filmet elnézve viszont már jóval nyilvánvalóbb, hogy miért nem harapott rá a moziba járó tömeg egy olyan filmre, mely nem kínál mást, mint egy ötvenes kaliberű férfi családjának lassú összeomlását.

Címszereplőnk, Howard Wakefield éppen a munkájából tart hazafelé, amikor egy áramszünetnek köszönhetően leszállítják a vonatról és gyalog kell hazamennie. Már este lett, amikor megérkezett, majd egy, a padlásra felszökő mosómedve miatt ő is ott találja magát. Úgy dönt, ott alszik, majd lassan realizálja, hogy semmi kedve visszatérni a családjához, ehelyett inkább egyszerű megfigyelőként a saját feleségét és a házukba vissza-visszatérő embereket mustrálja az ablakon keresztül.

Egyfajta Hátsó Ablakként is értelmezhetjük a filmet, csak a bűncselekmény itt nem gyilkosság, hanem életek tönkretétele, a tettes pedig pont ahogy Hitchcock remekművében, itt is kérdéses. Az emberi kapcsolatokat – lévén, hogy a filmben alig van párbeszéd – inkább Wakefield narrációjából ismerhetjük meg, aminek többsége a hatszor megcsavart filozofálós körmondatok mellett a családja és ismerősei gyalázásból áll.

Nyilvánvalóvá válik, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, a narrálásában pedig – én azt gondolom ez pozitívumként írható fel – nem törekszik semmilyen objektivitásra, sőt, elbeszéléseiben igazából csak és kizárólag a saját véleményét ismerhetjük meg. Sokat elmond róla, hogy még akkor is kétségbe vonja felesége érzelmeinek valódiságát, amikor az egyedül sír a konyhában.

Robin Swicord – aki írta és rendezte is a filmet – nagyon jól építi fel az alkotását még annak ellenére is, hogy a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjébe helyezte a cselekményt. Ezt viszont ellensúlyozni tudja, hogy a férfi krízisét eredeti és ötletes módon tudja bemutatni.

Azt hiszem nem sokan akarnánk belegondolni, milyen lehetett az elmúlt években Howard Wakefieldnek lenni. Természetesen nem hat újdonságként senki számára a kiégés fogalma, de talán el sem tudhatjuk képzelni azt a fajta kibírhatatlan monotonitást, melynek végeredményeként egyetlen nap szokatlansága ezt a hatást váltja ki a férfiből.

A jó drámák igazi mutatója az, ha a közönség a megtekintés után többet foglalkozik a karakterekkel és azoknak a viszonyairól, konfliktusairól, mint az (amúgy természetesen fontos) operatőri munkáról vagy a vágásról. A Wakefield esetében a legfontosabb kérdés az, hogy minek, pontosabban kinek köszönhető, hogy a házaspár ennyire elhidegült egymástól azon túl, hogy a gyerekei úgy kerülik a férfit, mintha leprás lenne.

Wakefield gondolataiban cseppnyi önkritika sincsen, azonban az objektív néző számára világos, hogy ennyi mindenért nem lehet egyetlen embert hibáztatni pláne úgy, hogy a történet előrehaladtával Cranston karakterének visszásságai is jócskán megmutatkoznak. (Ne felejtsük el azt sem, hogy bár kilépett az addigi életéből egy elég bizarr módon, de hogy végleg pontot tegyen életének ezen szakaszára, ahhoz gyáva volt.)

Mivel Diana nézőpontját nem ismerjük meg, így csak találgatni tudunk, de valószínű –ahogy az ilyen esetekben a való életben is lenni szokott - mindketten nyakig benne vannak.

Ahogy már említettem, az utolsó harmada sajnos egyre érdektelenebbé válik, ami köszönhető annak is, hogy ezt a fajta „Wakefield a családja után leskelődik, majd titokban beugrik enni és közben átgondolja az életét” formátum nem sokáig tud működőképes lenni. A sztoriban – ebben a megvalósításban – ennyi volt, és szerencse, hogy az alkotók erre előbb vagy utóbb, de rájöttek.

Az biztos, hogy Anna Gunn és Jennifer Garner vitatkozhatnának, hogy Cranston Walterként vagy Wakefieldként a rosszabb férj, abban viszont – számomra legalábbis – nincs kérdés, hogy a film bár az esetek többségében nem tudott, de legalább megpróbált újat mondani a mindennapos életünk értelmetlenségéről, amellett, hogy izgalmas, néhol megérintő és szomorú is, Bryan Cranston one man show-jára pedig még sokáig emlékezni fogunk. (Már azon kevesek, akik látták a filmet.)

Értékelés: 7/10

"Amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét."

Ha vagyunk annyira perverzek, hogy az elmúlt években „hosszú bizarr európai filmek” címszó alatt keresgéltünk megnézésre váró alkotásokat, egész jó listát találhattunk. Tavalyelőtt mutatták be a Cannes-ban hatalmas ovációt kapó Toni Erdmannt és Paul Verhoeven (szinte) tökéletes agymenését, az Elle-t, de a 2017-es év sem maradt le túlságosan.

Egy lavina miatt bepánikolt családapa kálváriája után Ruben Östlund ezúttal egy múzeumigazgatóról forgatott filmet, akinek egy látszólag piti dolog miatt teljesen felborul az élete: egy jól megszervezett akció keretében ellopják a telefonját. A mindig visszafogott, nyugodt Christian egyre idegesebben próbálja visszaszerezni a tulajdonát, miközben egy amerikai újságíróval is viszonyba kezd, hogy a végén aztán minden összedőljön.

Szatirikus, ironikus, vicces, drámai, abszurd: rengeteg jelzőt lehet A négyzetre aggatni, de leginkább a kiborító az, ami elsőre eszembe jut a látottak után.

A viszonylag jó kritikák mellett leginkább arról a bizonyos, 12(!) percig tartó majmos jelenetről írtak sokat a különböző filmes újságok. A Terry Notary által „játszott” performansz valóban a múzeumi gálára meghívott művészek és rokonaik, barátaik terrorizálásról szól, ami két percig egy szavakkal kifejezhetetlen döbbenetet vált ki, majd amikor a „hollywoodi abszurdhoz” szokott közönség azt érzi, hogy itt már biztos vágás következik, akkor Östlund beint és csak annyit mond, hogy „még csak el sem kezdődött!”

A mosolygást, esetleg nevetést aztán felvált valami iszonyú érzés, ami alatt egyre inkább azt érezni, hogy pont úgy terrorizálva van minden néző, mint azok, akik valóban ott ülnek és a hajukon fogva rángatja le őket a székeikről. Döbbenetesen hatásos jelenet, aminek végén ugyanolyan hálás voltam Östlundnak, hogy abbahagyta, mint amennyire mérges voltam rá a 12 perc jó értelemben vett kínzásért.

A film epizodikussága azonban gyakran a hátulütője is: néha olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna kézben tartani az egészet, főleg az újságírós viszony alatt. (Az viszont zseniális jelenet volt, amikor szex után hősünk nem meri odaadni az óvszert a nőnek, nehogy az „felhasználja” valamire.)

Fontos leszögezni, hogy A négyzet inkább abszurd, mint vicces, Anne látszólag cél nélküli „háziállata” is inkább azt jelképezi, hogy ezen a filmen nagyobb eséllyel bizonytalanul somolyogsz vagy húzod fel a szemöldököd, mint önfeledten röhögsz.

A címről is ejteni kell néhány szót, hiszen Christian és úgy kis híján az összes karakter remek jellemábrázolása és fejlődése mellett a négyzet az, ami igazán fontos a filmben.

A négyzet egy kis terület a múzeum előtt neoncsővel elkerítve, mellé írva egy semmitmondó szöveggel, amit mindenki úgy ért, ahogy akar, de pontosan ez is a lényeg. A művészetnek eladott semmi persze nem új keletű dolog, ahogy Christian és csapata sem az elsők, akik ezzel próbálkoznak, az viszont zseniális, mennyire nem aggódik amiatt, hogy saját maga sem tudja megmondani az egész projekt értelmét (első jelenet).

Östlund azt mondta, egyszerre szó szerint mindenről akart beszélni, így a történet igazából csak ürügy, hogy olyan kimondatlan, de az egész játékidő alatt csendben boncolgatott témákra hívja fel a figyelmet, mint a safe space, azaz a saját magunk személyi terébe húzódzkodás a párbeszéd helyett, a baloldal lassú haldoklása, a bevándorlás, a furcsa svéd családmodell vagy a művészet és a svindli közti vékony határvonal.

Claes Bang játssza a főszereplőt és remek érzékkel mutatja be a kívülről elegáns, mindig közönyös svédet, aki egy percre sem akarja tudomásul venni, hogy élete már rég kicsúszott az irányítása alól. Végtére legyen számos hibája és unalmas perce a filmnek, amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét.

Értékelés: 8/10

Cím: A négyzet
Rendező: Ruben Östlund
Producer: Erik Hemmendorff
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher LaEsso

"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."

Az Akadémia helyi idő szerint kora reggel kihirdette a 2018-as Oscar jelöltjeit és ahogy már ismert, a Legjobb idegennyelvű film kategóriában Enyedi Ildikó alkotása, a Testről és lélekről is ott van. Így a Saul fia és a Mindenki jelölése és győzelme után most újra egy magyar filmnek drukkolhatunk, ami a The Square vagy a Loveless mellett nem esélyesként készülhet a gálára, mint Nemes Jelesék két éve, de tavaly Deák Kristóf rövidfilmjéért is jó alaposan lehetett izgulni, szóval semmi nincs lejátszva. Jöjjenek a jelöltek:

Legjobb rendező

Christopher Nolan / Dunkirk
Jordan Peele / Tűnj el! (Get Out)
Greta Gerwig / Lady Bird
Paul Thomas Anderson / Fantomszál (Phantom Thread)
Guillermo del Toro / A víz érintése (The Shape of Water)

Legjobb film

Szólíts a neveden (Call Me By Your Name)
A legsötétebb óra (Darkest Hour)
Dunkirk
Tűnj el! (Get Out)
Lady Bird
Fantomszál (Phantom Thread)
A Pentagon titkai (The Post)
A víz érintése (The Shape of Water)
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)

Legjobb férfi főszereplő

Timothée Chalamet / Szólíts a neveden (Call Me By Your Name)
Daniel Day-Lewis / Fantomszál (Phantom Thread)
Daniel Kaluuya / Tűnj el! (Get Out)
Gary Oldman / A legsötétebb óra (Darkest Hour)
Denzel Washington, Roman J. Israel, Esq. 

Legjobb női főszereplő

Sally Hawkins / A víz érintése (The Shape of Water)
Francis McDormand / Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
Margot Robbie / Én, Tonya (I, Tonya)
Saoirse Ronan, Lady Bird

Legjobb adaptált forgatókönyv

Szólíts a neveden (Call Me By Your Name)
A katasztrófaművész / The Disaster Artist
Logan – Farkas (Logan)
Elit játszma (Molly’s Game)
Mudbound

Legjobb eredeti forgatókönyv

Rögtönzött szerelem (The Big Sick)
Tűnj el! (Get Out)
Lady Bird
A víz érintése (The Shape of Water)
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)

Legjobb dokumentumfilm

Abacus: Small Enough to Jail
Faces Places
Icarus
Last Man in Aleppo
Strong Island 

Legjobb eredeti dal

„Mighty River”, Mudbound
„Mystery of Love”, Szólíts a neveden / Call Me By Your Name
„Remember Me”, Coco
„Stand Up for Something”, Marshall
„The Greatest Showman”, This Is Me

Legjobb animációs film

Bébi úr (The Boss Baby)
A kenyérkereső (The Breadwinner)
Coco
Ferdinánd (Ferdinand)
Loving Vincent

Legjobb rövid dokumentumfilm

Edith+Eddie
Heaven Is a Traffic Jam on the 405
Heroin(e)
Knife Skills
Traffic Stop 

Legjobb idegennyelvű film

A Fantastic Woman (Chile)
The Insult (Libanon)
Loveless (Oroszország)
Testről és lélekről (On Body and Soul) (Magyarország) 
The Square (Svédország)

Legjobb női mellékszereplő

Mary J. Blige / Mudbound
Allison Janney / Én, Tonya (I, Tonya)
Lesley Manville / Fantomszál (Phantom Thread)
Laurie Metcalf / Lady Bird
Octavia Spencer / A víz érintése (The Shape of Water)

Legjobb férfi mellékszereplő

Willem Dafoe / Floridai álom (The Florida Project)
Woody Harrelson / Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
Richard Jenkins / A víz érintése (The Shape of Water)
Christopher Plummer / A világ összes pénze (All the Money in the World)
Sam Rockwell / Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) 

Legjobb eredeti filmzene

Dunkirk
Fantomszál (Phantom Thread)
A víz érintése (The Shape of Water)
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi)
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)

Legjobb vizuális effektusok

Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A galaxis őrzői vol. 2 (Guardians of the Galaxy Vol. 2)
Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi)
A majmok bolygója: HÁború (War for the Planet of the Apes)

Legjobb vágás

Nyomd, bébi, nyomd! (Baby Driver)
Dunkirk
Én, Tonya (I, Tonya)
A víz érintése (The Shape of Water)
Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)

Legjobb smink

A legsötétebb óra (Darkest Hour)
Viktória királynő és Abdul (Victoria & Abdul)
Az igazi csoda (Wonder) 

Legjobb látványtervezés/díszlet

A szépség és a szörnyeteg (Beauty and the Beast)
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A legsötétebb óra (Darkest Hour)
Dunkirk
A víz érintése (The Shape of Water)

Legjobb operatőr

Szárnyas fejvadász (Blade Runner 2049)
A legsötétebb óra (Darkest Hour)
Dunkirk
Mudbound
A víz érintése (The Shape of Water)

Legjobb jelmeztervezés

A szépség és a szörnyeteg (Beauty and the Beast)
A legsötétebb óra (Darkest Hour)
Fantomszál (Phantom Thread)
A víz érintése (The Shape of Water)
Viktória királynő és Abdul (Victoria & Abdul)

Legjobb hangvágás

Nyomd, Bébi, nyomd! (Baby Driver)
Szárnyas fejvadász (Blade Runner 2049)
Dunkirk
A víz érintése (The Shape of Water)
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi)

Legjobb hangkeverés

Nyomd, Bébi, nyomd! (Baby Driver)
Szárnyas fejvadász (Blade Runner 2049)
Dunkirk
A víz érintése (The Shape of Water)
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi)

Legjobb animációs rövidfilm

Dear Basketball
Garden Party
Lou
Negative Space
Revolting Rhymes

Legjobb rövidfilm

DeKalb Elementary
The Eleven O’Clock
My Nephew Emmett
The Silent Child
Watu Wote / All of Us