Kritika: Belső terek (Interiors, 1978)

"Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni."

Már egy ideje szemezgettem Woody Allen egyik legjobban mellőzött filmjével, a Belső terekkel, hiszen a plot alapján olyan lehetőséget nyújtott számomra, amit kevés Woody-film tud megadni: végre erőltetett és kínosan ügyetlen szereplők nélkül nézhetek meg egy szokásos családi drámába burkolt nyolcvan perces jajveszékelést sok neurotikus karakterrel. Én pedig imádom ezeket a jajveszékeléseket.

A Hannah és nővéreihez hasonló történetet kapunk, csak sokkal sötétebb és kegyetlenebb módon. A Csehov és Bergman hatása alatt megírt sztori egy középosztálybeli famíliáról szól, azon belül is három testvérről, akik próbálják irányítani a másik, leginkább az apjuk elköltözése után kész idegi roncs anyjuk életét, miközben a sajátjukra is képtelenek.

Én azt gondolom sajnálhatjuk, hogy főleg a karrierje csúcsán Woody nem készített több drámát, mert elképesztő érzéke van hozzá. Önmagában persze hazugság lenne azt mondani, hogy mellőzte, hiszen a kilencvenes évekig szinte mindegyik filmje, még a harsányabb vígjátékok is tartalmazták azt a fajta elemi keserűséget, ami sugárzott a szétcsúszott életű karaktereiből. Csak aztán jött egy-két fantasztikus geg és poén, a komolyság pedig el lett felejtve.

Itt viszont nincs szó erről, itt tényleg egy Hannah és nővéreit láthatunk, csak poénok nélkül.

Nagyon különleges, hogy milyen sokféleképpen nézhetjük ezt a filmet. Egyrészt ki a főszereplő? Woody szerint Joey az állandó önmegvalósításban gondolkozó, egyébként nem sok mindenhez értő lány a központi karakter, de ugyanakkor ha nincs az anyuka, Eve (Geraldine Page lehengerlő alakításában), akkor a konfliktusok jó része is elmarad. De ugyanakkor az is érdekes játszma, ha kicsit jobban belemegyünk a szereplők lelki világába és beleképzeljük magunkat a helyzetébe: egyből nem tűnik annyira irracionálisnak, amiket némelyik jelenetben csinálnak.

Woody tehát feladta azt az érzelmi puzzle-t, amit a nézőnek kéne kiraknia. Persze nincs szó arról, hogy annyira bonyolult lenne, de érdemes odafigyelni, hiszen sokfelé ágazik a család és gyorsan pörögnek a nevek.

Fontos beszélni a színészekről is, akik a forgatókönyv mellett a film fél lelkét adják. A már említett Geraldine Page mellett Diane Keaton is remekül játszik, ahogy a trió másik két tagja, Kristin Griffith és Mary Beth Hurt. Griffith még akkor is, ha a családot nézve a pasik mellett neki van a legkisebb jelentősége. A 12 dühös emberből is ismert E.G. Marshall pedig néha elképesztő dühvel, néha lehengerlő visszafogottsággal alakítja az idősödő, de bizonytalan apukát.

A rövid játékidő alatt szinte mindenkinek jut elég idő, pláne Eve karakterének, aki az elcseszettség mintapéldája is lehetne. Egyrészt nem tudja feldolgozni, hogy a férje Arthur szünetet kért tőle és olyannyira nem tervez visszamenni hozzá, hogy már az esküvőjére készül egy másik nővel. A lányira támaszkodik, akik viszont folyamatos terhelés alatt vannak az otthoni, saját problémáik miatt is, az anyukára való oda- és nem odafigyelés viszont folyamatos veszekedéseket szül köztük.

Igazából könnyebb lenne felsorolni azt, hogy ki nincs rosszba a másikkal, mint azt, hogy ki van, viszont a folyamatos civódások egyáltalán nem válnak öncélúvá, hiszen előtte tökéletesen be van mutatva az a cselekmény, az a probléma, ami miatt épp zajlik a veszekedés. De a verbális párbajok ellenére a Belső terek egyben egy nagyon lassú, nyugodt film is, amiben ugyan van egy csomó párbeszéd, tekintve, hogy a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek, de emellett a képekkel is ugyanolyan jól visszaadja a film letargiás hangulatát, ahogy az épületek is nagy szerepet kapnak, így kapta az eredeti címét is.

A humor kihagyása mellett a fényképezés terén is teljesen más vizekre evezett, hiszen saját operatőre mondta Woody-ról, hogy borzalmas vele dolgozni ezen a téren, mert legszívesebben csak közelikkel dolgozott volna. A belső terek viszont egy remek finomsággal fényképezett film és az a nagy bizonyos utolsó jelenet színpadiasságán is rengeteget dobott.

Bár végezetül a Belső terek „csak” nyolc pontot kapott tőlem, de ez inkább szólt annak, hogy ebből a történetből és ami még fontosabb, az ebben a formában előadott történetből ennyit lehetett kihozni, ez volt a maximum. Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni. 

Értékelés: 8/10

Cím: Belső terek
Rendező: Woody Allen
Forgatókönyvíró: Woody Allen
Jelmeztervező: Joel Schumacher
Operatőr: Gordon Willis
Szereplők: Diane Keaton, Kristin Griffith, Sam Waterston, Mary Beth Hurt, Geraldine Page, Maureen Stapleton, E.G. Marshall, Richard Jordan

Kritika: Life Itself (2014)

"Egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről."

Roger Ebert kétség kívül a legnagyobb hatású kritikus volt, aki valaha megszületett. Tény, hogy a szakma nem tartozik a legnépszerűbbek közé és egy-egy negatív írás megjelentetése után könnyen hadjárat indulhat az adott publicista ellen, Ebertnek viszont nem kellett ettől félnie: nemcsak a színészek és a filmkészítők, hanem a nézők és az olvasók is egy emberként tartották korszakalkotó újságírónak, akinek véleménye (talán) többet ért minden másénál. A saját memoárjából készített Life Itself című dokumentumfilm is alátámasztja hihetetlen akaraterejét a munkájában és később a betegségében is.

Steve James dokujában kiváló egyveleget alkot a kétfelé ágazó cselekmény. Az egyikben azt láthatjuk, amit ilyenkor egy dokumentumfilm mutatni szokott, azaz megismerjük Ebert kezdeti éveit, a családját, az első munkahelyét és írásait, a másik síkon viszont már az idős, a halállal is többször szembenéző Ebert „beszél” laptopja segítségével a munkásságáról és a rákról, ami láthatóan borzasztóan megviseli, de eközben eszébe sem jut, hogy visszavegyen a munkatempójából.

A Life Itself egy nagyon informatív film. Én személy szerint rengeteg Ebert-kritikát olvastam, sőt, még könyvem is van tőle, arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Amerikában nagyon népszerű Sneak Previews, majd később At The Movies című filmkritikai műsor kezdeti éveiben Roger Ebert és társa, Gene Siskel mennyire ki nem állhatta egymást. Egy nagyon különleges, vitákkal teli barátságot fest le Ebert és a filmben megkérdezettek, ahogy arról is sok érdekes infót megtudunk, hogy az a férfi, akinél kevesen tudnak többet a film művészetéről, mi a fenét látott Russ Meyer Beyond the Valley of the Dolls című alkotásában, ami miatt elfogadta a film forgatókönyvének megírását. Spoiler: csöcsöket. (Aki kíváncsi Ebert jegyzetére a filmről, az itt megteheti.) 

Miközben olyan emberek szólalnak meg a két óra alatt, mint Martin Scorsese és Werner Herzog, a Life Itself egy pokolian szomorú film is egyben. Ebert és felesége, Chaz nem viszolyogtak megmutatni a kamerának, mennyire nehéz is, amikor egy ember, pontosabban emberek ilyen helyzetben találják magukat. Azt gondolnánk egy kritikusnak, aki folyamatosan ír, beszél, vagyis a gondolatait mondja el más embereknek, mennyire kiszolgáltatott lesz, ha elveszik az egyik nagy képességét. Ebert viszont egy pillanatig sem gyötörte magát, hogy csak nagy kínok között, egy csövön keresztül tudja táplálni magát úgy, hogy közben beszélni sem tud, ehelyett még nagyobb hangsúlyt fektetett a blogjára és az írásaira.

Számomra az egyik legszebb jelenet, mely a filmek iránti mérhetetlen szeretetét is megmutatja, amikor nagybetegen, több hónap kórházban töltött idő után összeír egy listát azokról a filmekről, amiket valamilyen módon megszeretne nézni. Köztük volt a Django elszabadul, a Szerelem, a Jack Reacher és a Nyomorultak is.

A Life Itself nézése közben teljesen elfelejti a néző, hogy egy dokumentumfilmet lát. A műfaj alapjait bár megtartotta, de érdekes tartalommal töltötte fel és egyetlen részénél sem volt érezhető, hogy egy téma vagy egy sztori túl lenne tolva. Emellett hazugság lenne azt mondani, hogy ez egy imázsfilm, hiszen minden rossz szokásáról, például az alkoholproblémáiról is sokat beszélnek, vagy arról a bizonyos Pulitzer-díjról, amire mindig nagyon szeretett hivatkozni.

Tud vicces, szomorú és elgondolkodtató is lenni, de összességében egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről, aki rengeteget adott a filmművészetnek és aki, ahogy többször is elmondták, csak egyet szeretett jobban a mozinál: az életet.

Értékelés: 10/10

Cím: Life Itself
Rendező: Steve James
Forgatókönyvíró: Paul Harris Boardman, Scott Derrickson
Zeneszerző: Joshua Abrams
Operatőr: Dana Kupper
Szereplők: Roger Ebert, Chaz Ebert, Gene Siskel, Martin Scorsese, Werner Herzog, Ava DuVernay, Ramin Bahrani

Kritika: Ördöglakat (Devil's Knot, 2013)

"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."

 Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.

A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.

A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.

A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.

Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.

Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.

Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.

Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.

Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.

Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.

Értékelés: 4/10

Cím: Ördöglakat
Rendező: Atom Egoyan
Forgatókönyvíró: Paul Harris Boardman, Scott Derrickson
Zeneszerző: Mychael Danna
Operatőr: Paul Sarossy
Szereplők: Reese Witherspoon, Colin Firth, Alessandro Nivola, Amy Ryan, Bruce Greenwood, Elias Koteas, Dane DeHaan

Kritika: Fekete pillangó (Black Butterfly, 2017)

"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."

A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.

Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.

A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.

A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.

A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.

Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.

SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.

Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.

A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)

Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.

Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.

Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.

Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.

Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna. 

Értékelés: 6/10

Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara

Kritika: Keep Quiet (2016)

"a Keep Quiet egy nagyon fontos és tanulságos film egy olyan emberről, aki ugyan két szék közül a pad alá esett, de volt annyi ereje, hogy felkeljen, és immáron határozottan leüljön egyre."

A rendszerváltás utáni magyar politikai élet aligha nevezhető túlságosan nyugodtnak, az egyik legnagyobb visszhangot pedig Szegedi Csanád Jobbikos politikus botránya kapta, akinek történetét aligha minden ember ismeri, aki az elmúlt években Magyarországon élt: az antiszemita, habzó szájjal zsidózó férfi 2012-ben egy telefonhívás után megtudja, hogy maga is zsidó származású.

Szegedi sokszor elmondja a film folyamán, hogy leginkább a neveltetésének köszönhető, hogy

A film nagyszerűen, egyszerű hagyományos dokumentarista eszközökkel meséli el azt a folyamatot, hogyan jut el egy ember odáig, hogy ilyen radikális nézeteket valljon. A szélsőségesség bemutatása elég közkedvelt műfaj, az Imperium például egy nagyon pozitív csalódás volt, ugyanakkor mégis van különbség mondjuk egy Edward Norton által alakított karakter és egy hús-vér ember között.

Szegedi kiskorától kezdve jobboldali, konzervatív környezetben élt, majd elmondása szerint a radikalizmus felé az erősen rasszista újságok vezették, melyekkel olyannyira azonosulni tudott, hogy lényegében az egész fiatalságát a politikában töltötte le. A Jobbik alapítója és hat évig alelnöke, a Magyar Gárda Egyesület tagja, EP képviselő: ilyen tisztségek után aligha gondolta, hogy néhány éven belül egy valóságos ellenség lesz a tábora számára.

A Keep Quiet nem moralizál Szegedi különös történetén, kérdésként is mindössze egyet fogalmaz meg: higgyünk-e ennek az embernek? Azt gondolom, teljesen jogosak ez a felvetés, hiszen ha felütjük a volt politikus nevét a google képkeresőjén, egyszerre találunk olyan fotókat, ahol kipával a fején imádkozik és egyszerre beszél több ezer antiszemitának egy „Magyarország a magyaroké!” tábla mellett.

Ez az ember két olyan világot is megtapasztalt, aminek bármelyik részét is csak nagyon kevesen ismerhetik. Ha valaki nem zsidó, akkor nincs nagy tapasztalata a zsidó kultúrával, ha meg nem antiszemita, akkor meg azzal a kultúrának nem nevezhető csoportosulással. Ellenben Szegedi Csanád mindkettőben megmártózott már, és maga ez a tény, hogy annak a tudta nélkül zsidózik, hogy ő is zsidó, valami iszonyatosan nehéz feldolgozandó lelki trauma.

Fogalmunk sincs, hogy milyen dilemmákon kellett küzdenie, amíg elhatározta magát, hogy a sok addigi hiba után kiáll és megmutatja, hova tartozik. A zsidósághoz. Megtehette volna, hogy miután befejezi az aktív politizálást 2012-ben, elmegy a családjával valami távoli országba és ott kezd új életet. Vagy Magyarországon marad, de nem beszél a származásáról. Ellenben ő igenis megtette ezt, és ez minden addigi hibája után is nagyon becsülendő dolog.

A film viszont pont a minimalizmusa miatt nem ad akkora sokkot, amilyenre én számítottam. Ha van téma, ahol egy alkotásnak nem lehet kímélnie, akkor az biztosan Szegedi Csanád története. Persze egy nem magyar embernek, aki még nem hallott az esetről, valószínűleg elég sokkoló maga az alaptörténet is.  

Sok ember megszólal a film folyamán, hiszen tévedés, hogy ez csak annak fáj, aki mindezt átélte. Képzeljük el Szegedi nagymamájának a sok éves fájdalmát, amikor zsidó emberként, kezén az Auschwitzban kapott sorszámmal hallania kellett unokája zsidóellenes és antiszemita megszólalásait. A családban a származása tabu volt, épp ezért a férfi nem is tudott semmit egészen addig, amíg egy bizonyos Ambrus Zoltán, aki szintén megszólal a filmben, fel nem hívta őt telefonon.

Milyen lehetett a felismerés, amikor nagymamája elmondása után tényleg rájön, hogy ez nem tréfa, nem hazugság, hanem a kőkemény valóság? Az eset 2012 áprilisában történt, ahol valószínűleg az is nyilvánvaló lett számára, hogy ez a pártból való kilépést is jelenti. Ez júliusban történt meg.

Szegedinek Oberlander Báruch ortodox haszid vallási vezető lett a segítsége, aki hisz a férfinek, hogy változni akar és vezekelni az addig elkövetett bűneiért. Ezt viszont nem mindenki gondolja így, a külföldön tartott előadásaiban például nem hisznek túlságosan a nagy megtérésnek.

A Keep Quiet elsősorban azt szeretné, hogy a történetben szereplő emberek lelki világát értsük meg. Nem számít az eset mikor történt, mi lett a következménye vagy milyen atrocitások érték a férfit, mert ez nem egy ilyen dokumentumfilm. Itt tényleg elég az, ha leül egy kamera elé és elmondja az érzéseit.

Összefoglalva Joseph Martin és Sam Blair filmje ugyan nem használja ki az összes lehetőségét és egy csomó megválaszolatlan, sőt, fel sem tett kérdést hagy maga után, de egy nagyon fontos és tanulságos film egy olyan emberről, aki ugyan két szék közül a pad alá esett, de volt annyi ereje, hogy felkeljen, és immáron határozottan leüljön egyre. 

Értékelés: 7/10

Cím: Keep Quiet
Rendező: Joseph Martin, Sam Blair
Vágó: Ben Stark, Kim Gaster
Producer: Alex Holder, Danielle Clark, Nicole Stott
Operatőr: Vízkelety Márton
Szereplők: Szegedi Csanád, Anna Applebaum, Dezső András, Boruch Oberlander,  

Kritika: Annabelle 2: A teremtés (Annabelle: Creation, 2017)

"Az Annabelle 2 puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”.

Nagyon bíztam abban, hogy az Annabelle második része képes legalább olyan nagy minőségi változásra, mint ahogy például az Ouija tette, melynek első felvonása csaknem nézhetetlenül unalmas, a Mike Flanagan által ráncba szedett történet viszont annál inkább üti meg a mércét. A rosszul sikerült horrorfilmek folytatásainak gyenge mércéjét legalábbis ezerszeresen.

Az Ouija tökéletesen bizonyítja, hogy egyetlen film sem menthetetlen a cím alapján, csak egy jó rendező, szkript és színészek kérdése a dolog. Pont emiatt voltam nagyon izgatott a kezdeti kritikák után, főleg úgy, hogy a jó rendező kiléte adott, hiszen az a David F. Sandberg dirigálta a munkálatokat, aki a 2016-os Amikor kialszik a fénnyel már megmutatta a tehetségét.

Sandberg egy teljesen új energiát adott a kiégett horror rendezők stílusához szokott közönségnek, ám érthetetlen módon az Annabelle 2 egy tökéletesen végig vitt biztonsági játék lett, mely elvitathatatlanul tisztességesen betanulta a műfaj szokványosságait, de ez 2017-ben, a klisékben fulladozó nézőknek aligha jelent pozitívumot.

Sandbergék pontosan tudták, hogy az első részre aligha alapozhatnak, és jól is tették, hogy egy másik történethez nyúltak, melyben egy babakészítő férfi és a fekvőbeteg felesége az árvaházból lakhatást biztosít néhány kislánynak és egy apácának, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a kezdeti örömök után mindenki egyre inkább kezd rájönni, hogy nincs minden rendben azzal a házzal.

Annabelle tényleg nem viccel, ugyanolyan para, mint néhány évvel ezelőtt volt, illetve maga az ötlet is remek, hogy az egész cselekményt kitették a puszta közepére elzárva az emberektől. A kezdést nagyon fontos kiemelni, azt a néhány percet látva tényleg elhiszi az ember, hogy az egész film ilyen kreatív és izgalmas lesz. De sajnos nem. Nagyon nem.

Talán a felénél éreztem először, hogyha így folytatjuk, akkor nem lesz minden rendben a filmmel. Addig egészen jó mederben haladt a film, a karaktereket remekül megismertük, még ha nyilván nem is a legeredetibb szereplőket láthatjuk a vásznon. Az említett nyitójelenet a feszültséget is remekül megadta, szóval minden adva volt ahhoz, hogy az Annabelle folytatása megcáfolja első részét, de ez sajnos nem történik meg.

Legfőképpen azért, mert az utolsó egy órában belesüpped abba a folyamatos ritmusba, amit felállított magának. A lámpa elkezd pislogni, a gyerekeket valami elkapja, bemennek egy olyan helyre, ahova nem szabadna, leszidják őket, este jön Annabelle: és ezeknek mindegyike egymást váltogatva történik meg legalább háromszor. Az addig jól felépített feszültség és „valami gáz van” feeling is jelentősen sokat veszt a rengeteg jump scare miatt.

Gyakran szidjuk a horrorfilmekben látható karaktereket, amiért olyan hülyén és érthetetlenül viselkednek. Valószínű te is sokszor átélted már, hogy a tévé előtt őrjöngsz, amiért a hülyegyerek képes volt lemenni a pincébe, ezzel kiengedni a szellemet. Vagy nem látja, hogy hol a kulcs, vagy felbukik a semmiben, szóval sorolhatnánk.

Az is tény, hogy ugyanilyen helyzetben valószínű senki nem tudna racionális döntéseket hozni. De! Én nem akarok túlságosan mélyre menni egy horrorfilm karaktereinek lelki világában, de az, amit ezek a lányok leművelnek, az tényleg lenyűgöző. Én pontosan tudom, hogy nem lehet filmet csinálni abból, hogy a szereplők minden kis neszre elmenekülnek a házból, de egyszerűen nem tudom megérteni azt, hogy miért viselkednek ilyen elborult módon, már a kezdetektől. Mintha cseppnyi veszélyérzetük sem lenne, és az sem kifogás, hogy még nem tudtak Annabelle-ről, mert elég hamar kiderül a „jelenléte”:

A színészek viszont elég sokat kihoztak a karakterükből, Linda és Janice, azaz Lulu Wilson és Talitha Bateman viszik a pálmát a gyerekszínészek között, a felnőtteknél pedig Anthony LaPagglia félelmetes arckifejezése mindenképpen valami különdíjat érdemel majd az év végi összegzéseknél. Ami még számomra kicsit érdekes, az Charlotte nővér (félre)castingja, mert bár Stephanie Sigman elég jó látványt tud nyújtani egyes részeknél, de elég érthetetlen, hogy egy ilyen karakterre pont őt választották.

Összefoglalva az Annabelle 2: A teremtés egy teljesen nézhető, talán a kelleténél kicsit hosszabb film, ami puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”. Most már csak abban bizakodhatok, hogy az Az nem lesz pofára esés, melynek forgatókönyvét egyébként az a Gary Dauberman írja, aki az Annabelle szkriptjéért is felelős volt.

Értékelés: 5/10

 

Cím: Annabelle 2: A teremtés
Rendező: David F. Sandberg
Forgatókönyvíró: Gary Dauberman
Producer: Peter Safran, James Wan
Operatőr: Maxime Alexandre
Szereplők: Stephanie Sigman, Miranda Otto, Lulu Wilson, Anthony LaPaglia, Talitha Bateman, Kerry O'Malley, Phillipa Coulthard

 

 

 

 

Kritika: 20. századi nők (20th Century Women, 2016)

"A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál."

A 20. századi nők nem egy nézőbarát film, de mivel ezt pontosan tudja magáról, így a közönséggel való megfelelési kényszerrel sem kell túlságosan aggódnia. Ez láthatóan nagyon sokat segített Mike Mills alkotásán, mely egy tinédzser fiú felnövését meséli el 1979 Californiájában.

Lehet, hogy ez nem a legjobb ajánlólevél egy film számára, de nagyon kevés történet nélküli film tud ennyire ütős lenni. Persze a cselekmény megállás nélkül megy, de aki a klasszikus történetmesélés lépcsőfokait akarja viszont látni, ami a tankönyvekben meg van írva, annak csalódnia kell.

Pont azért hat ilyen üdítően Mills filmje, mert felrúg minden szabályt és úgy tud érdekes, sőt, gyakran izgalmas maradni két órán keresztül, hogy karaktereinek többsége nem beszél másról, csak az érzéseiről.

Nem kell sok filmet látni ahhoz, hogy az ember le tudja szűrni, hogy mi a valós és mi a kreált „műérzelem”. Lehet egy színész jó, ha nyálas, semmitmondó szavakat adnak a szájába, és fordítva is igaz, ha a színész rontja el az érzelmesség hitelét. A 20. századi nőkben egyik sem történik meg, soha nem válik sekélyessé vagy unalmassá a rengeteg dialóg, hiszen nagyon együtt lehet szurkolni a karakterekkel, melyek egy valós kor valós problémáira reflektálnak különböző, nem túl szokványos módokon.

Nagyon jó húzás, hogy a film egyszerre szomorúan komoly és rémesen szórakoztató. Mills ezzel kicsit a nézőket is felülteti arra az érzelmi hullámvasútra, amiben a szereplők is szenvednek. Nem tudják, mit akarnak, hogy akarják, kivel akarják, ahogy a közönségnek sem könnyű feladat, hogy két ilyen végletet a helyén tudjon kezelni. De összességében nagyon jól működik.

De a stílus nem ért volna semmit, ha nincsenek a remekül megírt karakterek, akik az egész film szívét és lényegét adják. A srác, Jamie, az ő anyja, Dorothea és a bérlői, William, Abbie és Julie életét követhetjük nyomon egy mindenki számára megviselő korszakban, ahol a technológia már a finisben volt, az emberek viszont még csak a kezdeti lépéseket tették meg ennek megértésére. (Ez csak egy példa volt a sok közül, amiért olyan ellentmondásos a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje.)

Egy fura kapcsolat van közöttük, a lényeg, hogy mindenki jóban van mindenkivel, próbálják támogatni és segíteni egymást, de leginkább a saját maguk démonaival kell megküzdeniük. Dorothea, az anya karakteréről tanulmányokat lehetne írni, aki, ahogy a fia mondta, depressziós, de olyan depresszióban szenved, amiről talán maga sem tud.

Próbál mindent elfojtani maga körül, közben egyengeti a fia életét is, ami gyakran egy megoldhatatlan feladatnak tűnik. De nem Jamie az egyetlen, akinek segítségre van szüksége, lényegében egytől-egyig mindenki valami nehéz krízisen megy keresztül. Abbie rákos, Jamie a tinédzserkor nehézségeivel küzd, William csak tengődik az életben, Julie szintén nem tudja, mit akar, Dorothea pedig úgy próbál segíteni ennek a kis alakulatnak, hogy közben maga is teljesen a padlón van.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy a filmben nincsen egyetlen klasszikus értelemben vett antagonista, aki lépten-nyomon keresztbe tenne hőseinknek, hiszen a való életben is gyakoribb, hogy sokkal inkább ezt saját magunkkal tesszük meg. A 20. századi nők nem is egy igazi film, hanem egy két órás kordokumentum játékfilmes formátumban, ami realisztikusan, egyben eredetien mutatja be az adott időszak hús-vér embereit.

A filmben volt egy nagyon fontos jelenet, amit feltétlen meg kell említenem. Már az utolsó fél óra környékén járhattunk, amikor egy vacsora alkalmával, vendégek előtt Abbie, a szabadszájú önmegvalósító csaj a menstruációról kezd el beszélni. Mindenki összerezzen, felhúzza a szemöldökét, főleg Dorothea, aki nem veszi jó néven a tabu téma felhozását.

Aztán Jamie is egyre hangosabban kimondja, hogy menstruáció, majd Jamie elmeséli, hogy 14 éves korában vesztette el a szüzességét és fájt neki. Sőt, még William is hozzászól a dologhoz. A tabu téma egyre inkább levetette magáról azt a jelmezt, amit a prűdnek mutatott társadalom rávett. Számomra azt jelenti ez a néhány perc, hogy igenis bármilyen módon, ha kell, a széllel szembe hugyozva is, de mondjuk ki azt, amit gondolunk, és ne éljünk a tömeg által felállított, gyakran képmutató szabályok szerint. Ha kimondjuk a véleményünk, garantáltan szerzünk társakat is, ahogy Abbie is tette Jamie, Julie és William csatlakozásával.

A színészekre egyszerűen nincsenek szavak. Elfogultságot kell bejelentenem, Anette Bening a kedvenc színésznőm, de nem véletlen, hogy Golden Globe-ra is jelölték idén. Lehengerlő, mennyire eggyé vált a karakterével, ahogy Elle Fanning, Greta Gerwig és a Matthew Mcconaughey-re kínosan hasonlító Billy Crudup is. A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál.

Összefoglalva csak annyit tudok mondani, hogy egy ideális világban Mills művének sokkal nagyobb sikere lenne, mint a mostaniban. A forgatókönyv tökéletesen működik, a karakterek hitelesek, nagyon ritkán van üresjárata és a comedy/drama egyvelege is egy remek példa a műfaj létjogosultságára. A pénzügyi bukás sajnos kiszámítható volt, szóval lehet bennem van a hiba és inkább még egyszer a Transformerset kellett volna megnéznem.

Értékelés: 9/10

Cím: 20. századi nők
Rendező: Mike Mills
Forgatókönyvíró: Mike Mills
Producer: Anne Carey
Operatőr: Sean Porter
Szereplők: Annette Bening, Billy Crudup, Greta Gerwig, Elle Fanning, Laura Wiggins, John Billingsley, Alia Shawkat