"Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul."

Joel és Ethan Coen olyan, mint egy kisgyerek: mindenbe belenyúl, megforgatja, esetleg változtat rajta, de sosem lehet rájuk ezért haragudni. A Fargo, a Félszemű, vagy a Nem vénnek való vidék is azt bizonyítja, hogy legyen a műfaj western, fekete komédia, vagy thriller, nem számít, mert úgy is jól sül el a végén. Az évek során a Coen név egybeforrt a "jó film" jelzővel, és nem mondom, hogy ez az Inside Llewyn Davis-szel megszűnt, de igen nagy csalódás lett belőle.

Oscar Isaac-et egy jó színésznek tartom, de rendre olyan filmekben szerepel, ami nekem nem nyeri el a tetszésemet: például a Drive, a Kétarcú január, vagy az Álomháború. Még ki kell törnie, hogy A listás sztár legyen belőle, de ebben az évben az Ex Machiná-val vagy a Csillagok háborúja új részével megcsillogtathatja a tudását a blockbuster kategóriában is.

Isaac, a film főszereplője, azaz Llewyn Davis egy életunt, kissé depressziós zenész, akinek utolsó reménye már csak a dalokban van. De miért is lenne oka örülni? Szeretett partnere leugrott egy hídról, az albumáért nem adnak semmit, és lakhelye hétről hétre változik, egyetlen bevételi forrása a klub, ahol zenélni szokott. A film egyik jelenetében remekül rátapint, hogy min is csúsztak el igazán a Coen fivérek: azt mondja, hogy kell valami cél. És ez így igaz. Ha egy könyvről, vagy adott esetben egy filmről beszélünk, mindegyiknek kell lennie valami célnak.

És ez az Inside Llewyn Davis-ban egyáltalán nincs meg. Úgy érzem, mintha a szereplők kényszerből mennének ide-oda, céltalanul, és ilyen nehéz körülmények között persze Isaac sem tudja hozni a formáját, bár ez a szerep nem is kíván akkora megerőltetést. (Konkrétan 104 percen keresztül ugyanolyan arckifejezése van.)

Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul.

Llewyn Davis többször mutatkozik be, mint amennyi értékelhető jelenet van a filmben, és mégis, hatodik alkalommal, amikor azt mondja, hogy "Jó napot, az én nevem Llewyn Davis", mi is feltesszük a kérdést, hogy mégis ki a fene az a Llewyn Davis?

Nem szól másról, csak arról, hogy a félrement karrierjét próbálja egyengetni, hol barátokkal, hol ellenségekkel, de mindig a teljes reménytelenség útjára siklik, ami egy idő után a nézőnek csak egy vontatott, idegesítő, önmagát többször is ismétlő filmként marad meg.

Tehettek vele egy próbát, hiszen ízlés kérdése az egész, és az elvetemült folk zene rajongóknak biztos tetszeni fog, sajnos számomra nem jött át az az érzelem és a hangulat, ami a filmek nagy részében létfontosságú elem.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon

"A filmet egy többszörnézős darabként raktároztam el magamban, mely tisztességesen vezeti le a történetet, ügyel arra, hogy ne gabalyodjon bele a túl sok információba, amit a nézőnek árasztanak, az akciójelenetek jól megvoltak komponálva, bár a 130 perces játékidőt nézve egy kicsivel több is beleférhetett volna."

Számomra garancia volt, hogy az idei Holtodiglan című film rendezője, David Fincher (Hetedik) jól választotta ki a női főszereplőt: a garancia pedig nem más, mint a Jack Reacher. Bevallom, nem nagyon követtem Rosamund Pike (Holtodiglan) életútját, egy-kettő filmben láttam, de egészen 2012-ig nem is figyeltem fel rá.

Azonban a Jack Reacher egy segítő kezet nyújtott neki, amit ő elfogadott, hogy kitörjön, a "gyönyörű vagyok megélek ebből" kategóriából, és az addig színésznőnek nevezett Rosamund Pike-ból most tényleg nagybetűs SZÍNÉSZNŐ lett. (Tette ezt úgy, hogy ne felejtsük el, a Jack Reacher nem körülötte forog).

Az is igaz, hogy nagyon jól áll neki ez az ügyvédnős szerep, aktatáska, szemüveg, pókerarc: azonban ő is csak emberből van, és nem tud ellen állni egy Tom Cruise (Top Gun) kaliberű sármőrnek.

De miután részletesen kibontottuk, miért is volt nagyszerű döntés a Jack Reacher és a Holtodiglan rendezőjétől, hogy Pike-nak adta a női főszerepet, szerintem térjünk át magára a filmre, és a tényre, hogy Tom Cruise megint kezdett egy kicsit színészkedni.

Jack Reacher karaktere gyakorlatilag olyan Amerikának, mint Angliának James Bond, tehát mondhatom, hogy igen nagy népszerűség övezte a filmet, és előbb-utóbb, de engem is érdekelni kezdett ez az izgalmasnak mondható akció-thriller.

Pozitívumként írható, hogy az akciójelenetek nagyon ütöttek, öröm volt nézni, ahogy Cruise száguld a régi kocsijával több kukát és rendőrautót is "érintve". 

A történtet maga annyi, hogy ismeretlen okokból egy fegyveres férfi hat embert lelő a nyílt utcán, fényes nappal. Mindenkinek megvolt a saját családja, a saját élete, de ezt a szálat Pike karaktere részletesebben is fel fogja tárni.

Szó ami szó, a tettes nem beszél, egy papírra viszont azt írja fel, hogy "Kerítsék elő Jack Reachert!". Így jön a képbe jó barátunk, Reacher, aki eleinte nem érti a dolgot, azonban akarva-akaratlanul, ő maga is bekerül a körforgásba, és azon kapja magát, neki kell véghez vinni a piszkos munkát, a rendőrség helyett.

Ezt persze elég nehéz úgy csinálni, hogy közben egy egész kopó csapat üldöz téged, de ki hallott még olyanról, hogy túljárnának a főhős eszén, egyszóval a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. Furcsa mondatok egy film értékelésekor.

Christopher McQuarrie filmjeiben/forgatókönyveiben eddig nem csalódtam, ő írta a Közönséges bűnözők szkriptjét is, aztán volt ott egy Utazó, amit mondjuk kifejezetten utálok, de pozitívumként írható fel az is, hogy A holnap hátárban is ő felelt az írásért. 

Christopher tehát inkább forgatókönyvíróként dolgozik, mint rendezőként, amit annyira nem bántam, de úgy éreztem egyes jeleneteknél, hogy ebből sokkal többet és jobbat is ki lehetett volna hozni, ami a rendezés hibája volt. 

A filmet egy többszörnézős darabként raktároztam el magamban, mely tisztességesen vezeti le a történetet, ügyel arra, hogy ne gabalyodjon bele a túl sok információba, amit a nézőnek árasztanak, az akciójelenetek jól megvoltak komponálva, bár a 130 perces játékidőt nézve egy kicsivel több is beleférhetett volna.

A Jack Reachert tehát egy tisztességes iparosmunkának lehetne a legjobban jellemezni, mely nem esik ki a szerepéből, az elejétől a végéig izgalmasnak mondható, főleg akkor, ha Cruise-t szeretnéd újra a '90-es évek hangulatában látni.

Értékelés:

10/6,5

 

Megosztás a facebookon

"Nem akarunk mi fetrengni a röhögéstől, vagy hosszú hónapokon át rágódni a befejező jeleneten, valahogy a középutat kellett volna megtalálni, de így, poén sem lett benne, és két nap alatt elfelejtjük az egészet."

Amikor először meghallottam, hogy Ben Stiller filmet rendez, és a főszerepet is ő fogja játszani, negatív és pozitív gondolatok is kavarogtak bennem, hiszen ne felejtsük el, rendezett már egy Trópusi vihar-t, ami a nézők és a kritikusok körében is nagy siker lett, nekem csak ímmel-ámmal jött be.

De nem is ez a lényeg! Walter Mitty életét már filmre vitték egyszer, egész pontosan 1949-ben, Danny Kaye főszereplésével, most azonban a fejesek újra elővették ezt a, "gondolkodjon a néző és közben lásson szép tájakat" műfajt, ez a film pedig összegyúrva, egy unalmas, erőltetett, giccses alkotás, mely gondolkodtatni próbál, de ehelyett maga is bezavarodik a történetvezetésbe. Ebbe még Ben Stiller nem létező bicskája is beletört.

Van nekünk egy Walter Mitty-nk, aki egy igazi álmodozó, szinte már saját maga sem tudja megkülönböztetni, mi az álom, és a mi a valóság. Ezzel nem is lenne semmi gond, hiszen mind álmodozóak vagyunk, azonban Walter egy elveszett negatívot keresve, bejárja az egész világot, és közben észreveszi, nem csak az álmok lehetnek izgalmasak és érdekfeszítők, hanem maga az élet is.

Aztán lesz itt minden, szerelem, Sean Penn, erőltetett társkeresős poénok, macskamentés, verekedés a főnökkel, bár utóbbi kettő csak Walter barátunk fejében történt meg.

Nos, ebből az alaptörténetből egy igazán jó filmet lehetett volna kihozni, a mai kornak megfelelően. Stiller azonban rettentően rosszul adagolta össze az álmot és a valóságot, valamelyik másodpercben még szerelme jelenik meg egy elhagyatott kocsmában, aztán meg megy autót bérelni egymaga.

Ebből a nézőnek kell ugye eldönteni, hogy mi igaz és mi nem, ez egy filmben pedig nem működik. Nem baj, hogyha a film megmutatja, hogy Walter egy álmodozó, de azt ne össze-vissza tegye, hanem szánjon rá egy negyedórát a játékidőből, aztán meg mehet tovább az unalmas élet.

Tudni illik, Walter egy magazin kiadójánál dolgozik, és mivel a cég az utolsó kiadására készül, azt akarják, hogy pont az a negatív legyen a címlapon, ami elveszett. Így főhősünk elindul a messzi-messzi földön, hogy előkerítse a képet, közben még itt van egy iszonyúan idegesítő és beképzelt főnök, Walter anyja, akit Shirley MacLaine alakít, valamint Sean Penn, aki csak a film vége felé jelenik meg, de igazán fontos szerepe van a cselekményben.

Ez az álomutazás azonban két órán keresztül nagyon hosszú, és minden egyes verejtékcsepp érződik rajta, beleértve a látványos jeleneteket is. Semmi újat nem ad, kalandra hív, vagy legalábbis próbál kalandra hívni, de felemás sikerrel megy neki. 

Láthatjuk, hogy szenved Walter Mitty a valóságban, és a film egyetlen igazi tanulsága: mindannyian szerencsétlenek vagyunk a világban, de ha megálmodunk valamit, és véghez visszük, pontosabban ha van merszünk véghez vinni, nagy emberek leszünk, mivel semmi sem lehetetlen. 

A mozipénztáraknál sem ütött a film, a bevétel két harmadát, ha visszahozta, de vélemény szerint nagy bátorságra vall, hogy ilyet tett a Fox, hiszen karácsonykor más stúdiók futószalagon gyártják a bombabiztos filmeket, és itt volt most 90 millió dollárt, Ben Stiller és a stúdió kezében, ami könnyedén elpocsékoltak. 

Aki beült rá moziba, nagy részük pontosan tudta, mit akar ettől a filmtől: nem akarunk mi fetrengni a röhögéstől, vagy hosszú hónapokon át rágódni a befejező jeleneten, valahogy a középutat kellett volna megtalálni, de így, poén sem lett benne, és két nap alatt elfelejtjük az egészet.

Ez a film tehát 2013 karácsonyakor úgy eltörpült a többiek mellett, mint egy tacskó, aki felé egy dán dog közeledik, szóval se maradandó nem lett, a kritikusoknak és a közönségnek sem tetszett, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Walter Mitty titkos élete megbukott a nézői, és pénzügyi szemszögből is. 

A kérdés már csak az, mikor adnak Ben Stiller kezébe újra egy ilyen nagy költségvetésű filmet.

Értékelés:

10/4,5

Megosztás a facebookon