Kritika: The Commuter - Nincs kiszállás (2018)

"Már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak.

Talán eljön még az az idő, amikor az eredetiség letaglózó erejének elismeréseképpen fogunk nagyokat csettinteni egy Collet-Serra-Neeson film után, de ez - hála istennek - még nem most jött el. A rendezőzseni és a nyugdíjas akcióhős negyedik kollaborációja lett a The Commutter - Nincs kiszállás az Ismeretlen férfi, a Non-stop és az Éjszakai hajsza után, melynek alapvető koncepciója, hogy minél kisebb költségvetésből minél nagyobb csinnadrattával a lehető legkevesebbet hozzák ki a sztoriból, mit sem változott az előzőekhez képest.

Liam Neeson az Elrabolva első részének megjelenése idején, 2008-ban 56 éves volt. Igen, ez még egy olyan időszak, amikor a neve hallatán hamarabb ugrott be Oskar Chindler vagy Qui-Gon Jinn neve, sőt, kifejezetten nagy fantázia kellett ahhoz, hogy az észak-ír színészt golyók elől ugrándozó badass jófiúként képzelje el az ember pláne egy olyan életszakaszában, amikor kortársai inkább a nyugodt, karosszékben ülő nyugdíjas nagypapa szerepekre készülnek. 

A történet további részét már ismerjük: ahogy az lenni szokott, az "addig üsd a vasat, amíg meleg" felfogást a filmstúdiók előszeretettel alkalmazták, a gyalázatos folytatások és önmagukban nagyon kevésnek számító, de az Elrabolvát másoló további Collet-Serra-filmek pedig nem épp azt mutatják, hogy az utolsó lélegzetvételét élné ez a formula. (Legalábbis valószínű, hogy nem az az egyetlen oka a folyamatos egy kaptafára épülő akciófilmek futószalagon gyártásának, mert Collet-Serra újra és újra át szeretné adni a nézőnek azt a mély, csaknem elsőre felfoghatatlan üzenetet, amiért megéri kétévenként 100 percig nézni, ahogy Liam Neeson pont ugyanúgy ugrál, mint '16-ban, '14-ben, '12-ben...) Persze az már látszik, hogy a Nincs kiszállás bevétele közelébe sincs a nagy elődnek, a dicső Elrabolvának, ami lassan a Bibiliája lesz ezeknek az elcsépelt, sótlan, de legalább szórakoztató popcornmoziknak, Neeson pedig az első számú prófétája.

A Nincs kiszállás történetében, stílusában, megvalósításában szinte tökéletesen ugyanazokat a jegyeket hordozza, amiket Collet-Serra lassan féltucatnyiszor elsütött az előző etapokban, de érezhetően még mindig azt gondolja, hogy szinte semmin nem kell változtatnia ahhoz, hogy a siker biztos legyen. Érdemes összevetni a Nincs kiszállás utolsó perceit a Non Stopéval, amiben szinte pontról pontra ugyanúgy történik minden: a hihetetlen hőst, a vakmerő harcost, Neesont mindenki egy bűnözőnek tartja, vagy mert egy repülőgépet, vagy mert egy vonatot térített el, sőt, még élő közvetítést is mutatnak a galádról, majd a végén könnyes tekintettel beszélnek a rendőröknek az állítólag túszai, hiszen megmentette az életüket. Igen, ezekért az ötletekért még mindig "story" meg "screenplay" krediteket kapnak a kedves alkotók.

 A kiakadásom tulajdonképpen nem is a film nézhetetlen mivoltának szól, hiszen Collet-Serra mindig hozta azt az átlagos szintet, amit ő tud, néha többet is, de - és elnézést, hogy még mindig ezen rugózok - az, hogy lassan beállnak arra a munkafolyamatra, hogy kicserélik az előző produkciójuk szereplőinek nevét, egy más környezetbe helyezik és újrahasznosítják, a nézőközönség teljes lenézése.

Michael, a zsaruból lett biztosítási ügynök nyugodt, de problémáktól sem mentes életét éli: a nyugodt jelzőt azonban kivehetjük, ha a reggeli és esti ingázásaira gondolunk, amit a távolság miatt vonattal kell megtennie. Még átgondolni sincs ideje a történteket, nevezetesen azt, hogy kirúgták a munkahelyéről, egy titokzatos nő arra utasítja a vonaton, hogy pénzért cserébe a régi rendőri húzásait bevetve találjon meg egy utast, amíg a vonat a végállomásra ér. Michael hamar rájön, hogy ennek a kis játéknak a tétjeit életekben mérik. 

A film kezdeti szakaszában pedig még remény is volt arra, hogy a Neeson által játszott mindenen és mindenkin átgázolni képes karaktertípus a Nincs kiszállás esetében már nem lesz olyan profi, lévén közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Szerintem a legvadabb akciójelenetek után sóvárgóknak sem esett volna annyira rosszul, ha nem csak ugrál és verekedik, de a dolog elméleti részére is fektet némi időt. Az elején kicsit esetlennek látjuk, semmi nem jön össze neki és azt sem mondaná meg az ember, hogy ez a pali egy óra múlva szerelvények között fog ugrándozni. De így történik, vagyis Collet-Serra miután kifogy az érdekfeszítő alaphelyzeteiből, egyből a látványhoz és az akcióhoz nyúl.

De mi az, amihez ért Jaume Collet-Serra? 

Például ahhoz, hogy egy érdekfeszítő, kételyekkel teli misztikus helyzet megteremtése után milyen sokáig fenn tudja tartani a feszültséget, még akkor is, ha ez egy dupla adag teljesen irracionális és érthetetlen jelenettel párosul. A filmélményemet persze rontotta, főleg miután bele is gondoltam, miket láttam épp, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a nézés pillanatában van benne annyi suspense, hogy csak később lógjon ki a lóláb. 

A színészekről tényleg felesleges beszélni: Neeson hozta azt, amit elvártak tőle, a többiek pedig csak apróbb epizódszerepeket kaptak. Verga Farmiga, Patrick Wilson, Jonathan Banks és Sam Neill is feltűnik kisebb szerepekben, és bár a cast elég jól hangzik, de ilyen szereplőgárdának aligha volt kihívás eljátszani ezeket a faék egyszerű karaktereket.

Inkább az a kérdés merült fel a film kapcsán bennem, hogy Neeson vénségére - lassan tényleg hetven lesz, elsőre én se hittem el - mit szeretne kezdeni a karrierjét illetően. Az elismert drámaszínészből középkorú (akkor még) akcióhőssé avanzsálódó Neeson láthatóan pokolian élvezi ezeket a filmeket és nincs kétségem afelől, hogy tényleg király lehet a forgatás, de végeredményében a megannyi próbálkozás és cím felgyűlése mellett a filmográfiájában alig olvasható néhány tényleg jó film az utóbbi évekből és ami van is, például A némaság, nyilvánvalóan elnyomja a Nincs kiszállás-féle thriller és akció cunami. (Az, hogy nekem tetszett a Hogyan rohanj a veszTEDbe az én saját lelki nyomorom, amit a köz véleménye miatt inkább nem számítok a jók közé.)

Összességében már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak. De vajon meddig?

Értékelés: 5/10

Cím: The Commuter - Nincs kiszállás
Rendező: Jaume Collet-Serra
Forgatókönyvíró: Byron Willinger
Vágó: Nicolas De Toth
Operatőr: Paul Cameron
Szereplők: Liam Neeson, Vera Farmiga, Sam Neill, Patrick Wilson, Jonathan Banks

Kritika: Jurassic World: Bukott birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom, 2018)

"Sem igazi cél, sem elképzelés nem volt arra, hogy a trilógia második része bármivel többet adjon az elsőnél vagy lerakjon egy alapot a harmadiknak."

Nehéz volt tényleg elhinni a 2015-ös Jurassic World rendezőjének és a Bukott birodalom forgatókönyvírójának azon szavait, amiket még a premier előtt mondott azzal kapcsolatban, hogy a franchise idei része merőben más lesz a korábbiaktól, kevesebb akcióval, több intimitással és feszesebben. Hogy ezek a szavak már csak meggondolatlanul dőltek ki Coling Treverrow szájából egy hosszú kampánykörút után vagy tényleg így gondolja, azt nem tudom, de ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna: a Bukott birodalom nemcsak a három évvel ezelőtti film minden negatívumát hordozza magával, de tökéletesen egybe is olvad az elmúlt időszak egy kaptafára épülő blockbustereivel, mely filmek célkitűzése közelebb van ahhoz, hogy túlszárnyalja az eddigi rekorder JW nyitóhétvégéjének számát mintsem az, hogy eredeti tartalommal töltse meg a játékidőt. Hogy miért nem lett mégis rossz film? Azért, mert minden hibájával és fejcsapkodós értelmetlenségével együtt is a maga bárgyú módján szórakoztató tud lenni.

Juan Antonio Bayona, A lehetetlen és a Szólít a szörny rendezője bár nem volt elég határozott ahhoz, hogy a saját kézjegyéből többet is rajta hagyjon a filmen, de elvitathatatlan, hogy a Bukott birodalom egy kockázatok nélküli, jól kézben tartott gyártósori darab. Attól függetlenül, hogy az összeszerelés korrekt módon megtörtént és a gép működik, jócskán vannak hibák is a fő fogaskerekekben: láss csodát pont a Derek Connolly és Colin Treverrow által jegyzett forgatókönyv az egyik ilyen. Sem igazi cél, sem elképzelés nem volt arra, hogy a trilógia második része bármivel többet adjon az elsőnél vagy lerakjon egy alapot a harmadiknak elsősorban azért, mert a film negyede után érezhetően ötletük sem volt arra, hogy mit kínáljanak a nagyközönségnek a kétpercenként pácba kerülő és a helyzetet természetesen tűpontossággal megoldó szereplők akcióin kívül.

A bevételi adatok azt mutatják, egyelőre ez is elég. A Jurassic World második részének alkotói szeme előtt elsősorban a három évvel ezelőtti etap volt és nem Spielberg kultikus mozija, ami nem egy rossz döntés, hiszen torkig vagyunk nosztalgiából az utóbbi években, másrészt nem baj az, ha egy trilógia amellett, hogy egy-egy jelenetben visszakacsint az eredetire, közben követi a saját útját. 

Ez szavakban jól hangzik, megvalósításban már nem annyira. A JW-kritikám utolsó bekezdését így kezdtem: "Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább." Ezt a mondatot nemcsak Trevorrow filmjére tudom a mai napig tartani, de erre is tökéletesen ráillik. Szórakoztató, izgalmas, érdekes, nézeti magát, de komolyabb célkitűzések nélkül csak sodródunk a CGI-árral.

Nem lehet mentség az alkotók számára, hogy teljesen sutba dobják a realitást mondván, ez egy olyan film, ahol kétpercenként rohangálnak dinoszauruszok.  Azonban vannak annyira izgalmasak az akciójelenetek, hogy a sok logikai buktató és zagyvaság is másodlagos legyen, emellett Chris Pratt castingja volt a franchise talán legjobb húzása: az erőltetett menősége már éppen billeg a jó ízlés határán, de kétségtelenül uralja a vászont, egy igazi badass akcióhős, akiről bár a tudatalattid azt mondja, hogy nem, nem tud leszámolni egy tucat emberrel egyszerre, ne hidd el, röhögd ki inkább, de közben mégis elképedve nézed.

Minden blockbuster esetében releváns felvetés, mennyire várható el, hogy saját műfaján belül valami újszerűt tudjon adni, végtére pontosan tudja mindenki, hogy csak évek kérdése, mikor fog a közönség ráunni a régi sikerfilmek neve mögé bújó sorozatszámba készített akcióorgiákra. Ez az, ami az alkotókat egyáltalán nem érdekli. Kicsit olyan érzésem volt, mintha úgy gondolkodtak volna: ha más blockbusterek nem hajlandóak visszavenni a CGI oltárán a tartalom javára, mi miért tegyük?

Bayona egy többségében stílusos, érdekfeszítő filmet tett le az asztalra, ami a trilógiából sem lefelé, sem felfelé nem fog kilógni, főleg úgy, hogy többségében azokat a hibákat követi el, amiket elődje is: a látvány akármennyire is lenyűgözi a nézőt, nem tudja pótolni a cselekményt, amire 2021-ben, a harmadik rész tervezett érkezésekor talán már rá fognak jönni.

Értékelés: 6/10

Cím: Jurassic World: Bukott birodalom
Rendező: Juan Antonio Bayona
Forgatókönyvíró: Derek Connolly, Colin Trevorrow
Vágó: Bernat Vilaplana
Operatőr: Óscar Faura
Szereplők: Chris Pratt, Bryce Dallas Howard, Rafe Spall, James Cromwell, BD Wong, Jeff Goldblum, Geraldine Chaplin

Kritika: Hívatlanok 2 - Éjjeli préda (The Strangers: Prey at Night, 2018)

" A Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror."

A Hívatlanok 2 nézése közben valami miatt Gus Van Sant Psycho-remakej-je jutott az eszembe: a Hitchcock mesterművének hangulatát megidézni próbáló, egyébként teljesen átlagos filmre nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten rossz lenne – már csak azért sem, mert egy az egyben copy-paste módon csinálták – de a nézése közben képtelen voltam elvonni a figyelmemet a kérdés elől, hogy mégis mi a fenéért készült el?

A Hívatlanok 2 – Éjjeli préda 85 rövid percében szintén gyakran megkérdőjeleztem a létjogosultságát, pláne úgy, hogy a horror műfajának pont az ilyen és ehhez hasonló ötlettelen, céltalan kaszabolások miatt olyan rossz a megítélése. A helyzet az, hogy Johannes Roberts (47 méter mélyen) filmjére távolról sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy nézhetetlen lenne, egyszerűen csak egy tucatszámra gyártott, unalomig ismételt sorozat egyik ócska darabja.

Rengeteg sejtpusztító found footage horroron vagyok túl életem során, ahogy a slasherek B-kategóriás világát is jócskán ismerem, de az a fajta döbbenetes céltalanság, amit a Hívatlanok 2 árasztott az első másodpercétől az utolsóig, az még a műfajában is kivételes. Ebben az esetben még mindig ott van a lehetőség, hogy egy cool B-film lesz, ami tisztában van a saját korlátaival és ezzel együtt próbálja meg szórakoztatni a nézőt. Nem, ez sem így lett. A film baromira komolyan veszi magát, még az ilyenkor szokásos gagyi viccelődések is elmaradnak a szereplőktől, ami egyrészt nem baj, másrészt megmutatja, mennyire nincs képben a film saját magával.

A történet egy négytagú családról szól, akik elmennek a rokonaik kempingjébe, ahol – ahogy az szokott lenni – előbb senkit nem találnak, majd felbukkan egy-két maszkos alak, azoknak viszont aligha örülnek. A tortúra megkezdődik: anya, apa és a két tesó próbálja felvenni a harcot az őket tisztázatlan célokból üldöző emberekkel.

Talán az egyetlen, ami egy faék egyszerűségű horrortól elvárható az, hogy félelmetes legyen, de a Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror, aminek megnézése után inkább összefosni szeretnéd magad, sem mint hányni. A végeredmény az, hogy mindenből kapunk egy kicsit, de a belezés többsége nem elég a kreatív, félni pedig egyáltalán nem lehet rajta. Igazán nem jó tulajdonságai egy horrorfilmnek.

De végtére is: van ebben a filmben valami jó? A színészek mindenképpen, csak épp nem a filmért, hanem a film ellenére. Az anyát játszó Chritina Hendricks hat Emmy-jelölést tudhat magáénak a Mad Menért, az apa Martin Henderson pedig A Grace klinikából lehet ismerős a közönségnek. Amennyire lehet, próbálkoznak, de sok más pályatársukkal egyetemben a játékidő alatt többször látni az arcukon a „mit keresek én itt?”-érzést, mint azt, hogy lubickolnának a szerepben.

Tény, hogy minden évben vannak olyan horrorfilmek, amik elképesztő kritikai- és kasszasikernek örvendenek, legfőképp azért, mert képesek voltak valami újat, mást vinni az untig ismert sémákba. A Hívatlanok 2 megjelenése viszont felveti azt a napjainkban jócskán releváns kérdést, mikor unják már meg végérvényesen az emberek? Meddig szórakoztatóak azok a horrorok, amikből évente kapunk legalább egy tucatot ugyanazzal a cselekménnyel és minőséggel? Mikor jön el az a pont, amikor a moziba járó közönség ezen része is kér magának valami minimumot? Elsősorban nem a film nézhetetlenségéről van szó, hanem a műfaj tendenciáról és arról, hogy egy választás során minél többen olyan alkotásokra üljenek be, mint a Babadook és ne olyanra, mint a Hívatlanok 2.

Értékelés: 4/10

Cím: Hívatlanok 2- Éjjeli préfa
Rendező: Johannes Roberts
Forgatókönyvíró: Ben Ketai
Vágó: Martin Brinkler
Operatőr: Ryan Samul
Szereplők: Christina Hendricks, Martin Henderson, Bailee Madison, Emma Bellomy